Kedves Olvasóink!

A SZERELEM c. pályázatunk beküldési határideje lejárt.

Mivel rendkívül pozitívak pályázatunkkal kapcsolatban a visszajelzések, ezért közönségkérésnek eleget téve pályázatunkat ismét meghirdetjük 2016.február második felében.

A SZERELEM c. irodalmi antológiába február 15-ig jelentkezhetnek.

mecslaszlotarsasag.webnode.hu/palyazatok/szerelem-irodalmi-antologia-02-15/

Hüber Gabriella Margit (Kaposvár)

Hatásvadász

Hatást vadász a lelkek mélyén,

a ragyogó szemekben.

Álarcot bontogatva ás,

ravasz a csalás.

Felkapja egy orkán,

tovaszáll a pokol torkán.

Mérge fojtogat, s csillapítva elül,

a vad csupasz csont legbelül.

Bozontos felhők sűrűjében,

keserves sírás erdejében,

meredt üveggolyó bámul,

a vadász szótlanul ámul.

A nem működés első jele a működés,

apró rés a gépezet élén.

Az űzött vad már nem menekül,

végül mindenre fény derül.

DEBRECZENYI ÉVA

Hajnalban mindig tavasz van

Szeretnék esténként veled lenni
A szívedben mély gyökeret verni
Ott élni benned mint a lelked
Simogatni megfáradt szíved

Hajnalban mindig tavasz van
Kihajtanék álmaidban
Mindenféle virág lennék
Fejed köré mirtuszt tennék

Az első bimbó a hóvirág
Szívgyökeredből nyíló világ
Ártatlan és fényharmatos
Félénk és kicsit bánatos

Másodikként az ibolya
Kék illata bódítana
Fonna köréd selymes mezőt
Égő napfényben fürdetőt

Mire felkelne a nap
Rózsaként virulnék ágyadban
Szirmaim behavaznák a lelked
S te mosolyognál önfeledten

Vigyázz rám

Tűzmagányomban mire számíthatok
ha nem osztozhatom veled a pillanaton
Mit ér a reggel, ha nem hallom a hangod
nem érzem a kezed, amint keres engem

Üzenetet küldhetek a jajongó széllel
Kereshetem lábnyomod a falevelekben
Kiálthatom nevedet a Napba, a Holdba
Senki nem hallja többé már meg

Hát vigyázz rám nagyon,- el ne vesszek
Kapaszkodj belém, szoríts erősen
Ha magadhoz emeltél tartsál is meg
Ne merüljek el  a szürke semmiben

 

Megtanultam tőled

Kismadárként köszöntem be ablakodon
egy nyirkos, ködös, szomorú hajnalon
Kértem,- nézz fel rám és mosolyogj
ne láss semmi mást, csak engem

Daloltam neked édes éneket
az étket tenyeredből csipegettem
Piciny lábammal simogattam a kezed
S te a könnyeid törölgetted

A daltól kivirult a hólepte rét
Pipacsok nyíltak szerte-szét
Elolvadt a hó a fenyőágakon
Tavasz virult a felperzselt havon

Együtt dalolunk azóta hajnalokon
Nevetünk, sírunk együtt a faágakon
Te megtanultál tőlem magasra repülni
Én megtanultam tőled nagyon szeretni

Őszi fa imája

Ó Nap. ó éj, ó szenvedély
Kapkodok utánad,- ne menj még
Lelkemben tomboló vágyak
Karjaim kitárt ívű szárnyak
Könyörgök,- maradj még

Befonom utolsó sugarát a Napnak
Tüzet csiholok a csillagoknak
Kezem kovakőként pattan
Szikrákat gyújt az avarban
Lángol már az őrjöngő ég

Elégek e tűzben, mint a vén
Ki pipáját szíva mondákat regél
Lesem az éjjelt,- jön -e már
Szórja -e csillagpor parazsát
Amíg a mese véget nem ér

Csak álmodom

Begubózom
átfonom magam karjaimmal
Pókhálót szövök magam köré
a ködből, ami betakar
Alszom, mint egy lárva
bebábozódva álmaimmal
A tél utolsó levelét
felkapta a szél
Süvítve sodorja felém
Bennem megakad, megvéd
Álmaim szelíd táncot járnak
amíg kint dühöng a fagy
Csak álmodom,-
nem lépem át a nemlét küszöbét
Tavasszal majd, ha kisüt a nap
kibontom magamból bársony szárnyamat
Életet adok álmaimnak
s elrepülök hozzád te fényes csillag

BODOR LÁSZLÓ (Budapest)

Emlékszel?

A férfi az asszonyt nézte. Hallgatott, keze az asszony karján nyugodott. A hatalmasra nőtt tölgyfa alatt lévő kis padon ült. Közelebb húzódott az asszonyhoz, s megszólalt.

- Emlékszel? Akkor is ilyen szép ősz volt, csendes, napsütéses, szinte csak onnan lehetett tudni, ősz van, hogy gyönyörű színekben játszott a táj. Azt mondják, a tavasz a szerelem évszaka, de nekünk az ősz adta ezt a csodát. Már sokszor elmondtam, de elmondom ismét, amikor megláttalak, minden megváltozott. Attól a pillanattól kezdve csak egy gondolatom volt, s Te voltál az a gondolat. Csak egy vágy mozgatott, a vágy, hogy Veled lehessek. - Miközben beszélt, egyfolytában az asszonyt nézte, az asszonyt, aki maga elé nézve hallgatott, hosszú, ősz haja meg-meglebbent az enyhe szélben. – Amikor az enyém lettél, amikor elmondtad, Te is szeretsz, nem tudtam elhinni. Nem tudtam elhinni, hogy ilyen boldogság létezik, s hogy az életedet összekötöd az enyémmel, hogy velem leszel, az enyém leszel.

A férfi elhallgatott. Megfogta az asszony kicsi, ráncos kezét, megsimogatta, s közben a parkot nézte, a fák hulló leveleit, a kora őszi napfényben fürdő madarakat. Kereste a szavakat, mert bár sokszor elmondta mindezt, mégis mindig újra és újra meg kellett küzdeni érzéseivel, izgalmával.

- Emlékszel? Az első hetek, hónapok voltak a legszebbek. Amikor izgatottan vártuk a találkozást. Órákon keresztül tudtunk sétálni, beszélgetni, mindig volt valami mondanivalónk egymás számára. Mennyit nevettünk, játszottunk. És táncoltunk, sokat táncoltunk. Tudod, hogy senki nem tud úgy táncolni, mint Te? Olyan könnyű volt a tested, mint a szellő, szinte repültél a karjaimban. És a csókod, ölelésed. Nem tudtam betelni Veled. Aztán hirtelen forró lett az ősz, s bennünket is magával ragadott az októberi vihar. Milyen lelkesedés és mámor hatott át bennünket, s ez a lelkesedés, ez a mámor csak fokozta érzelmeinket, még közelebb vitt bennünket egymáshoz. Amikor véget ért, csalódottak és reményvesztettek voltunk, majdnem el is mentünk, mint oly sokan ezekben a napokban. Már összecsomagoltunk, de akkor Te azt mondtad, maradjunk, ez a hazánk, nem futhatunk el, itt kell boldogulnunk. Maradtunk s nem bántuk meg.

A férfi felállt, tett néhány lépést előre, a közelben álló nagy, sárgára színezett klasszicista villa irányába. A villa elé éppen bekanyarodott egy autó, fiatal pár szállt ki belőle, s bementek az épületbe.  A férfi visszafordult, leült a padra, kezét ismét az asszony karjára tette. Az asszony ránézett, bizonytalanul elmosolyodott. Tekintetében kérdés bujkált, de nem mondott semmit. Ismét a férfi szólalt meg.

- Emlékszel? Az esküvőnk. Gyönyörű esküvőnk volt. Ketten voltunk és két barátunk, a tanuk.  Nem akartunk vendégeket, nem akartunk zajos lakodalmat. Persze, ha akartunk volna sem tehettük volna, szegények voltunk, az esküvői vacsorára is alig futotta a sarki kisvendéglőben, ahol a cigány ingyen húzta nekünk a nótát, ez volt az ő nászajándéka. De a szegénység akkor nem is annyira zavart bennünket, fiatalok voltunk, boldogok voltunk, tele reménnyel. Tudtuk, ha összefogunk, együtt mindent elérhetünk, amit akarunk. És persze, más világ volt akkor. Mindenki szegény volt, nem is tudtuk, mi az a gazdagság. Aztán jöttek a hétköznapok, munka, sok-sok munka, gyakran hétvégén is, éjszaka is. Néha alig láttuk egymást, de lett lakás, nem nagy, de nekünk pont megfelelt. Lett később kocsi is, meg egy kis nyaraló a Balatonon. És a gyerekek. Ők voltak a legfontosabbak, istenem, mennyire szeretted őket. Én is persze, nagyon, de ahogyan Te, az más volt, így csak az anyák tudnak szeretni. Megvallom, néha még féltékeny is voltam, ami persze tudom, butaság, de nekem sem volt könnyű, s néha bizony több kellett volna belőled, mint amennyi jutott.

A férfi ismét elhallgatott, gondolataiba mélyedt, emlékeinek labirintusában bolyongott. Szemét becsukta, arcát a nap felé fordította, élvezte a lassan erejét vesztő nap utolsó sugarait. A hosszúra nyúlt csend után ismét beszélni kezdett.

- Emlékszel? Emlékszel biztos arra is, hogy nem volt mindig minden tökéletes, hogy voltak nehéz időszakok is. Talán fájdalmat is okoztam Neked olykor. Nem akartam, de úgy alakult. Magával ragadott valami különös láz, s nem tudtam mit tenni ellene. Volt úgy, hogy mennem kellett, hajtott valami, magam sem tudom hova, miért, mi után. Igazából soha nem találtam semmit és akkor is Téged szerettelek, mindig Téged szerettelek, és soha nem tudtalak volna elhagyni. És itt vagyok most is, és itt leszek most már örökké Veled és csak Veled. Megbocsátottál, mindig megbocsátottál és ezt soha nem felejtem el. Most ismét bocsánatot kérek. Sajnálom a könnyeket, az átvirrasztott éjszakákat. Sajnálom. – Ismét elhallgatott. Az asszony tűnődve nézte. Talán arra várt, a férfi mond még valamit, de a férfi csak nézett maga elé csendesen. Hosszú percek teltek el mikor a férfi ismét megszólalt. – Persze minden rossz elmúlik egyszer, az évek egyre gyorsabban teltek, valahogy megbolondult az idő. Egyszer csak azt vettük észre, ismét ketten vagyunk, hogy a gyerekek felnőttek, a saját útjukra léptek, mi pedig csendesen megöregedtünk. És most itt vagyunk. Együtt, s ez a legfontosabb.

A férfi érezte, lassan egyre hűvösebbé válik, s a szél is feltámad. Felállt, megsimogatta az asszony arcát, megfogta a kerekesszék fogantyúját, s lassan elkezdte tolni az épület felé. Mikor beléptek a hallba egy ápolónő már várta őket.

- Minden rendben? – kérdezte.

- Igen. – válaszolta a férfi, s átadta a tolószéket az ápolónőnek.

- Akkor holnap délután ismét? – kérdezte a z ápolónő.

- Igen, holnap is. Minden nap. – felelte a férfi, s megcsókolta az asszony homlokát. – Pihenj jól drágám. – mondta és lassú léptekkel elindult kifelé.

Az asszony hosszasan nézett utána, majd az ápolónőhöz fordult.

- Mondja nővérke, ki volt ez a férfi? Olyan kedves ember. Ugye máskor is eljön?

SZABELLINA

Kötelék

„ Szerelem, ha egyik a másikat repülni hagyja,

de ha zuhan, fél szárnyát kölcsön adja”   (Szabó Éva)

„Szia! Sokat gondolkodtam a hétvégén, hogy hogyan legyen tovább, de nem szeretnék ámítani senkit. Megismertem egy lányt és úgy érzem kapcsolat lesz belőle….. Rengeteg jót kaptam a hosszú évek során Tőled, amit most megköszönök és tovább is viszek magammal…. Kívánom, hogy legyen szerencséd a magánéletedben”

Hétfői nap volt. Ez azért lényeges, mert általában ilyenkor a legszürkébb a gondolatvilág, amivel az emberek munkába sietnek. Egy újabb hét gondjai kezdődnek  rátelepedve családra, munkahelyre, kapcsolatokra.  A buszon az emberi közönyt még az ablakra csöpögő eső sem tudta lemosni. Egyedül Dóra volt az, aki mosolyogva nézte, ahogy a cseppek egymásba kapcsolódva játékosan utat törnek maguknak az üvegen. Látta a harmóniát, amit senki más, érezte a ritmust, női énjének kiteljesedését.  Még szélesebben mosolygott, amikor az MP3 egy újabb számra váltott. A zene ereje betöltötte szívét, miközben a szövegben apró jeleket keresett, melyek Kedvese szerelmi vallomását rejthetik, aki ezt a zenei válogatást gondosan összeállította számára.  Még derültebb lett, amikor visszaemlékezett az első magnófelvételre, amit még gimiben egy sráctól kapott.  Egy örök plátói szerelem nyomai maradtak ebből az időszakból ma is élvezhető, örökzöld slágerek formájában.

Dóra már a járdán lépkedett. Nem kellett sietnie, hisz ezt az időszakot ügyintézéssel szokta kitölteni, de most egy korai beérkezést tervezett irodájába. Pontosabban egy rutinos ténykedést, ahogy reggeli kávéja mellett új e-mail-jeit böngészi. Egy szerelmes nő kizárólag egy üzenetet keres, miközben a feladókat nézi és megtalálja a Kedves férfi nevét. Ezzel Dóra is így volt…..

„Szia! Sokat gondolkodtam a hétvégén…….…. Kívánom, hogy legyen szerencséd a magánéletedben”

Igenis lehet érezni, ha egy szív összeszorul, amikor a levegő elfogy és csak a csend marad, az üresség. Aztán egy homályos kép tompa hangokkal. Dóra újra olvasta a sorokat… többször is. Az első tisztuló gondolatok értelmetlen kérdések formájában érkeztek. Miért? Mikor döntötte el? Mikor rontottam el? Hogyan éljek így tovább? A kétségbeejtő válaszok hatására ösztönösen visszakattintott a korábbi  üzenetekre. A múltban akart újra lenni..

10 évvel korábban…

És mi tetszik egy férfiban? – kérdezted tőlem mosolyogva. Éreztem az iróniát a hangodban. Most bizonyára az erősebbik nem arculatára gondol, de én egyszerűen csak ennyit válaszoltam: Legyen figyelmes! Magam sem gondoltam volna, hogy varázsszót mondtam ki akkor, mert ez az egész kapcsoltunkra jellemző volt. Sok mindenről beszélgettünk, de nagyon nehéz volt megismerni Téged.  Egy baráti közvetítő segítségével találkoztunk, de az élet a mi közös lapjainkat is osztogatta. Első sétánknál egy esküvői kiállításba botlottunk, majd zavartan szétrebbenve egy társkereső irodába menekültünk, hogy ki-ki a maga párját keresse, hisz mi csak barátok vagyunk.  Aztán egyik napon szó nélkül megittad íztelen teámat, nem siettél, másképpen kezdtél rám nézni.  Újra kamasz lettem és a női rafinéria bevetése helyett vagy zavartan mosolyogtam társaságodban vagy izgatottan vártam mikor fogsz jönni újból. A nagyobb távolság ellenére autóval, busszal vagy éppen kerékpárral, gyalogosan az időjárásnak ellenállva, de mindig jöttél. A legjobb barátom lettél, aki mindig őszinte tanácsokkal látott el. Nem a tárgyakat gyűjtöttük, hanem az együttlétekre koncentráltunk. Lázadó környezetemmel ellentétben, akik már az esküvőt sürgették én hálás voltam már azért is, hogy egy ilyen férfi van jelen az életemben, hisz ezzel sem sok nő dicsekedhet, még egy komoly kapcsolatban sem.  Később csendesen egymásba simulva valami több lett..

Dóra a monitort nézte.

Ezek voltunk Mi! –gondolta- És most vége! Ő volt a legjobb barátom is. De miért van az, hogy nem tudok rá haragudni? A többi nő már sarat dobálva szitkozódna az elveszett évek miatt. Egy céltalan életnek is mennie kell tovább, de kivel osztom meg ezek után, ha bármi is történik velem? Képtelen vagyok egyik virágról a másikra szállni.  Nem szeretném, ha úgy néznének rám… nem akarok kifogásokat hazudni, panaszkodni. Nekem Ő volt az igazi!

…. és jött egy ötlet, írni kezdett. Egy válaszlevél fogalmazódott.

„Szia! Köszönöm az őszinteséged. Természetesen tiszteletben tartom döntésedet és én is őszintén kívánom, hogy boldog légy! Csak egyetlen dolgot szeretnék Tőled még kérni. Időnként szeretnék írni Neked, de nem személyes dolgokról e-mail formájában.  A leveleket nem kötelező elolvasnod és nem kötelező válasszal méltatnod. ”

Ezt követően hetente elindult egy-egy levél útjára. Filmekről, könyvekről, érdekességekről, amikről a barátok beszélgetni szoktak.  Az élet fogaskereke lassan kattogott, egyik napról a másikra, de járt. Az írás heti gyakorlattá vált, melyből újra meríteni lehetett.  Akár érkezett válasz, akár nem.

Hétfői nap volt, mert a hétfők amúgy is olyan szürkék, senki nem várja…, de Dóra ezekre a napokra helyezte e-mail-jeit már hónapok óta. Valahogy minden hét hozta a levél témáját.  Ha különösen jól alakult a választás egy jó tárgykörben újra fülig ért a szája. Így zárta be az iroda ajtaját is. Csak ezután vette észre, hogy várnak rá. Ő volt az…. Úgy kezdtek el beszélgetni, mintha tegnap hagyták volna abba. Egyedül az ölelés volt erősebb, továbbtartó még nagyobb értékű.

- Olyan szintű anyagi nehézségbe ütköztem, amiből már nem láttam kiutat és nem akartam, hogy Te is belesodródj.  Milyen közös jövő az, amit egy férfi anyagilag egyáltalán nem tud biztosítani? Önhibámon kívül találtam magam szembe ezzel a helyzettel, de én már feladtam.  Aztán jöttek a leveleid, amik erőt és reményt adtak minden nap, hogy ne mondjak le Rólad és sikerüljön megoldást találnom a többi dologra is.

Dóra felsóhajtott és még szorosabban bújt Kedveséhez. Bár a részleteket nem ismerte, de ő egyáltalán nem félt a közös jövőtől, hisz már megtapasztalta a Nélküledet.   Aztán a csend is elérkezett és egy vallomás…..sosem volt más!

Narien

Lángolás

Lángolok, hogy pernyeként elvigyem hírét igazamnak.

Vagyok, mert sorsom tökéletesé tette létezésem.

Vágyom a világot mely bennem él

s szememen át megmutatom azt.

Lángolok, ha arcom érinti kezed,

villanás, mit mély csend követ.

Zuhanunk a rettenet örvényein át emlékeink barlangjába,

hol az idő már nem fenyeget.

Lángolok, mert égnem kell, ha lenni akarok,

fényem buzog, örök, akár a csillagok.

Áradok, míg hangod kelyhe itat,

lobogok, mert szerelmem végleg itt marad.

Pillanat

Itt akarok ülni veled,

itt, hol ragyognak ránk a csillagok.

Itt, hol húzzák a harangot,

s tekinteted kéksége elnyeli a pillanatot.

Itt akarok ülni veled, megtörten fájón,

Itt, hol a rettegés béklyói porladva hullanak le.

Itt, hol kimondod – ez jó,

s betölti lényed értelmem terét.

Itt akarok ülni veled,

hol fenséget emel a haragnak a szégyen,

Itt, hol a templom méltósága megbocsátást rejt.

Itt, hol utamat csak járom,

s már nem akarom megváltani a világot.

Szerelem

Múltam parázsló homokjában

a kristályok, mint fűzött láncszemek,

őrzik életem.

Szabad vagyok, de a sorrenden

változtatni nem tudok.

Teszem, mit sorsom egykor megszabott.

A kín, mit hiányodtól érzek gyógyító erő.

Vágytam, bár nem adtad neved,

így hallgatnak a szégyenlős csillagok.

Vágy

A pillanattól TEGNAP megfájdult a fejem,

de HOLNAP már a kéj rabjává tesz,

Ízlelem a vágy italát mellkasodon fekve.

A MOST a legszebb, mert időtlen dobolása

korbácsolja ágyékunk tüzét.

Vibrál és remeg a tér, pulzálnak a halk sóhajok.

A lét lobogva ég, s parazsán új élet fakad.

Nyúlnék feléd, de láthatatlan tüskék

szövete körbefog. Életek, mit együtt szőttünk,

hazudtunk.

Fekszem veled, óvlak, ragyogok.

           Vagyok, hogy te ÖRÖK légy!

Kovács Kristóf

Az ötödik majom

És elromlik ez is kényelmesen. Ezzel még baj sincs,
ám legyen. Viszont volna mit megbocsátanod, azt hiszem.
Szinte mindenről, mégis van, 
amiről egyszerűen csak nem beszélünk. 
Ezen gondolkodom a hazaúton az autóban.
Hogy most talán hozzád tudnám igazítani, azt a belső frekvenciát,
hogy halld. Szemed elé tartani, hogy egészen jól, 
végre láthasd. 
Pedig mióta hagyom észrevenni magam... 
De a gondokat csak megint körüljárnám, nem elég; mesélhetném, 
amit okosabb emberektől hallok, hogy a három bölcs majom,
akár a mi játszmáink. És hogy állítólag volt egy negyedik is valaha,
ami csak ölbe tett kézzel, és végképp tétlenül ült.
Állítólag így kerül el az összes gond.
Mégsem élhető egyik sem,
a befelé fordítható hüvelykujj még nem ad okot
a büszkeségre. Vagy az, hogy sosem bántottalak.
Azt állítod, jó vagyok. Persze őszintébb lenne, 
ha meztelenül mondanád. Mindegy. Lehetnék én 
az ötödik - így folytatnám -, aki legvégül nem 
érez semmit, szégyent a másik négyért, magáért, a játszmáinkért, 
hagyja a romlást. Megcsalnék négyet, az ötért.

És ugyan, húsz millió levágott hüvelykujj mellett, 
mit számít ez a kettő? Csak abból tudom, 
hogy nincs hazám, hogy másoknak van, 
hogy lélegzem, hogy letüdőztem a hajszálad, 
hogy majdnem minden puszta véletlen, 
mert a zsebünkben folyton mást találunk, amit valójában kellene.

Fogunk beszélni ezekről is, addig nincs baj, addig huszonx év tükre előtt próbálom nem észrevenni, amit azt hiszed eltakartál.
Hazáig végiggondolom, ha itt lennél, talán újra el tudnám hitetni veled, 
sok ócska jó szándékom.
Még elhinném én is. És azt is, hogy az önmegbocsátások, 
mint a hátrahagyott útkereszteződések, feloldanak valami alól.

PAPP TIBOR

20 év alatt az első

Hetek óta egy furcsa érzés kísért,
És kevés embert ismerek, ki ebben megért

Arcomról öröm sugárzik szűntelen,
Szívemben folyton süt a nap, nincs telem

Nevezzük ezt az érzést szerelemnek,
Melynek által nyugalma lett lelkemnek

Eddig tán csak szívem fele volt kezemben,
Benned másik felét is megleltem

 Házi kedvenc

Kóbor állat voltam,
A magánytól mentettél meg
Céltalan szaladtam,
Szívem néha most is megremeg

Most jó helyen vagyok,
Elhalmozol szeretettel,
És éhen sem halok,
De szelídítened meg kell

Most, hogy befogadtál,
Tőled senki sem csalhat el,
És ha sétáltatnál,
Póráz nélkül sem futok el

SALLAY MARGIT

Megint

Eltűntél

Megint

Nem írsz,

Nem válaszolsz

Távol vagy

Ismét

Nem érdeklődsz,

Nem keresel

Elfogadom

Ezt is

A sors rendelte,

Próbaképp kaptam

Te irányítasz

Mindent

Elrendezel,

Megtervezel

Nincs szavam benne

Újfent

Betoppansz hozzám,

Belém szeretsz

Egyszer mindent

Szeretnél

Velem élni,

Rám vigyázni.

Előny

Csak annyi az előnyöm,

Szeretlek.

Nem mérhető hátrány,

De behozható.

Nincs idő,

Hely,

Korlát.

Elég egy beszélgetés

Egy emlék

Egy pillanat

Egy csönd...

Előny a Minden.

A hátrány semmi.

Visszaloptalak

Elfáradtál

Bele is fáradtál

Kicsit

Sok volt

Éreztem, amint üdvözöltél

Csöndes vagy

Végre itthon

Leülsz

Az étel  kész

Tálalok

Eszünk

Nem tudom

Mire gondolsz

Mi foglal le

Én csak halkan mesélem

Mi minden történt ma

Azt a sok csodát,

Szépséget

Vidámságot

Amiben részem volt

Hallgatsz

Néha elmosolyodsz

Még nevetsz is

Egyszer csak átölelsz

Szemed is ragyog...

Megint visszaloptalak a hétköznapoktól.

Hegedüs András (Pécs)

 Révület

Aznap este gyönyörű volt.

Miazmás páráktól halódott a Hold.

Miazmás páráktól halódott a Hold.

Aznap este gyönyörű volt.

Úgy szeretném újra szeretni!

De így is tudunk együtt nevetni.

De így is tudunk együtt nevetni.

Úgy szeretném újra szeretni!

Könnyeim eláztatták vállát.

S én rettegve csókoltam puha száját.

S én rettegve csókoltam puha száját.

Könnyeim eláztatták vállát.

Egy pillanatig nem volt bennem semmi, csak űr.

De az Ő lelkében is tombolt a zűr.

De az Ő lelkében is tombolt a zűr.

Egy pillanatig nem volt bennem semmi, csak űr.

Mozaik-szívem kezd összeforrni.

S Ő fogja darabjait összetolni.

S Ő fogja darabjait összetolni.

Mozaik-szívem kezd összeforrni.

E verset lassacskán befejezem.

De hangulatát szívembe helyezem.

De hangulatát szívembe helyezem.

E verset lassacskán befejezem.

Játszma

Egyszer megcsókoltam egy vörös hajú lányt.

Na jó, ez így nem teljesen igaz. A vörös hajú lány csókolt meg engem. Többször egymás után.

Épp kedvenc kocsmámban sakkoztam a barátommal. Hétköznap volt, félhomály, cigarettafüst. Üvegpohárból ittuk a kettőegyes vörösboros-kólát, mentségünkre szóljon, gimnazistaként! És egyszer csak megjelent.

Tizenhat, ha lehetett. Szép, hosszú lábai rövid sortban végződtek, feneke formás fokhagyma, hátközépig érő haja vörös, mint a tűz. A szeme hidegen csillogott az alkoholtól. A mellei kicsik voltak, de az összképet így is kielégítőnek találtam.

Körülnézett, keresett valakit.

Miután elment a hátsó részbe, meg is feledkeztem róla. Lehetett mást is stírölni a csehóban, és a haver épp beszorította királyomat a sarokba. Vesztettem, és rendeltem még egy kört.

Ekkor hátulról valaki átkarolta a nyakamat. Megfordultam. A kis vörös állt bizonytalanul mögöttem. Részegebben, mint korábban. Meglepődve nyitottam balra, mire beleszédült az ölembe, és ajkamra tapasztotta ajkát. A csók rövid volt, zavaromban nem viszonoztam. Elhúzódott.

– Ne haragudj, de olyan szép vagy!

Hangjában sírás bujkált, és már le is csapott újra. De magamhoz tértem én is, és igyekeztem passzív elszenvedőből aktív cselekvőbe váltani. Kerülte, hogy nyelvünk összeérjen, de ezektől a kis csókocskáktól is szikrák futkároztak a gerincemen. Épp nem jártam senkivel. Jó ideje nem…

Pár perc után ugyanolyan hirtelen állt fel, és ment hátra, ahogy jött. Folytattuk a partit.

Negyed óra múlva tért vissza, de már készültem rá. Próbáltam bevenni a száját, de ügyesen védekezett, ő diktálta az iramot. Óvta a nyelvét, én ostromoltam. Hiába. Most legalább tovább tartott. Újra ellibbent, nekem félrevert a szívem. Királynő F4.

Lement két menet, mire visszajött. Most nem akartam elengedni, hagyni, hogy újra kicsússzon a kezem közül. Sikerült is ott tartanom… Meddig is? Haver szerint úgy tíz percig ült az ölemben. Én egyszerre éreztem egy örökkévalóságnak és pár pillanatnak csupán.

De végre, ha csak villanásnyira is, megízlelhettem a nyelvét, cherrys alma. Aztán felállt, eltűnt. Megborzongtam, és megfogtam a bástyát.

– Miért nem mész utána, Casanova? Úgysem tudsz koncentrálni!

Tényleg, már percek óta ugyanazt a bábut szorongatom. Zavartan nevettem, visszatettem a táblára, és felálltam.

Hátul még sűrűbben gomolygott a füst. Egy társaság biliárdozott, néhányan kártyáztak. És ott állt ő is. Komolyan, egyedül. Kezében a cigaretta szinte végigégett. Elindultam felé.

Ekkor felderült az arca, s szívem veszettül verni kezdett. Ő elsuhant mellettem. Megfordultam. Láttam, egy másik fiú karjába omlik éppen, szájuk egymáshoz ér. Az igazi csók volt, nyelves, nem olyan cicázás, mint velem.

Szerencsére a mosdó is innen nyílt, legalább a méltóságomat megőrizhettem. Ha már elvesztettem a játszmát.

Egyszer megcsókolt egy vörös hajú lány.

Azóta is keresem.

H. Jolanka

Elkésett ölelés

Elkeseredetten állt a tükör előtt. Harmadszor öltözött át, de az eredményt még mindig lehangolónak tartotta. Jó, jó, elmúlt ötven éves, meg azért mégiscsak szült két gyereket. De ez talán nem indokolja azt a harminc kiló pluszt, ami most igen csak látványosan köszönt vissza a tükörképén. Mintha vigyorognának rajta a „hurkák”. Pedig többször megfogadta, hogy megszabadul tőlük, de mindig akadt valami, amivel felmentette magát a fogadalmak alól.  Hol betegség, hol a sok munka. Igazság szerint leginkább a lustasága gátolta a cél elérésében. Mit akarok én már az alakommal- mondogatta magának. Akik ismernek elfogadtak ilyennek.

Azért nem nézett ki rosszul, néhány ruhában talán még jól is. Időnként dicséretet, sőt bókokat is kapott. Azt soha nem tudta eldönteni, hogy ezek mögött volt-e hátsó szándék. Sikeres volt a munkában, anyagi gondjai nem nagyon voltak. A fiai már felnőttek, kirepültek- ahogy mondani szokták-, de azért a bázis mindig a szülői ház maradt. A hűtő tele kedvenc ételekkel és a problémák megoldó kulcsa is általában nála volt. Vera jó háziasszony és jó anya volt. Mit is akarhatott ennél többet!

Most viszont szeretett volna igazán vonzó és csinos lenni. Próbálta hozzá megtalálni azt a viseletet, ami ezt sugallja. Fontos volt neki ez a találkozó, és különleges is. Igyekezett felidézni a régmúltat. Még diák volt, amikor megismerte Tonit. A sport hozta őket össze. Bár a férfi nyolc évvel idősebb volt nála, úgy érezte ő lesz a párja. Tartalmas beszélgetések és kirándulások szegélyezték a kapcsolatukat. És szinte minden alkalommal hatalmába kerítette egy fura remegés gyomrában. Jól eső, kifejezetten izgalmas zsibogás. Menthetetlenül szerelmes lett, de mindössze szenvedélyes csókok jelentették a szerelem testiségét. A férfit körülrajongták a nők és szép lassan elmaradtak a találkozók. Ez az első szerelem nagyon megviselte. Ahhoz túl szemérmes volt, hogy nyíltan tisztázza a férfival a randevúk elmaradásának okát. Gyanította, nem nyújtott elég lehetőséget. Rá kellett jönnie, hogy nem tudja fenntartani sem, de lezárni sem ezt a bimbójában elhaló kapcsolatot.

 Aztán az élet más irányba sodorta. Másik város, és merőben más világ vette körül. De a szerelmét nem felejtette. Nagyon sokat álmodozott, milyen lenne az élet Tonival. Fantáziájában ez egy nagyon szép kapcsolat volt. Pár évvel később férjhez ment. Nem azért mert újra szerelmes lett és nem is azért, hogy felejtsen. Hanem mert eljött az idő, -na és persze a társadalmi elvárás is ezt sugallta-, hogy családot alapítson. Ez volt az élet rendje. A tervezett világ, amiben gyereket vállalsz lakásért, ahol évekkel előre befizetsz egy autóra és harcolsz, hogy előrébb kerülj a telefonos várólistán. És ehhez tartozik egy alapjában véve rendes, becsületes férj, aki munkájának és a karrierjének él, mert ő a családfő és az úr a házban, mert úgy dukál. Hamar rájött, hogy a házasságával menthetetlenül elrontotta az életét. Hogy az ő hibája? Talán igen, talán nem. De hogy harminc év alatt sem változtatott a dolgokon, azt viszont egyértelműen a saját gyengeségének tudta be. Sokat rágódott a sikertelen házasságán, de jó megoldást nem látott. Maradt hát a munka, ahol sikert sikerre halmozott. Ezzel próbált kompenzálni, bizonyítani. A férjével régóta külön utakon jártak és a házuk lehetővé tette, hogy ha asztaltól nem is, de „ágytól” már jó ideje elváltak. Amíg kicsik voltak a gyerekek őket akarta védeni, aztán a kényelem vezérelte. Nem akarta újra építeni mindazt, amiért olyan sokat küzdött. Inkább megalkudott a sorsával és bebújt a maga építette várba, aminek látszólag „a szép és sikeres élet” volt a neve. A férfiak közeledése nem nagyon érdekelte. Persze jól esett volna egy gyengéd szerető partner, de úgy gondolta több vele a gond, mint amennyi örömöt adni tudna. Igen, hazugság, de vajon mi okoz több fájdalmat a környezetének és neki, ha felborít mindent, vagy ha kompromisszumokkal halad előre.
 

A tükörképe lemondóan nézett vissza. Nem, ez sem elég jó. Lecserélte a nadrágot egy szoknyára. Az slankít és jótékonyan takar. Soha nem bíbelődött ennyi az öltözködéssel. A ruhadarabok most valami különös hangsúlyt kaptak. Mintha bármit is tehetnének sorsa alakulásában. Egyébként fogalma sem volt, hogy milyen Toni ízlése.

Amikor férjhez ment és elköltözött, sokáig nem tudta figyelemmel kísérni a férfi életét, csak ritkán hallott felőle, elsősorban sportsikereiről. Aztán már csak néha –néha jutott eszébe, amikor nosztalgiázott a fiatal évein. De a kiterjedő virtuális világ valahogy nála is közel hozta a teret és az időt. Szeretett jól értesült lenni. Bár a közeg idegen volt számára –már csak a korából adódóan is- mégis regisztrált a legnagyobb közösségi oldalon. Csak fogyasztó volt a világháló terítékénél. Érdekelte mi történik az ismerőseivel, úgy érezte az információ ha nem is hatalom azért mindenképp valamilyen előny. Időnként rákeresett egy-egy régi ismerősre is. Nosztalgiázott, vagy sajnálkozott rajtuk, esetleg irigykedett. Ártatlan, olcsó szórakozás. Vele ezt nem nagyon tehették meg, mert az oldala „minimalista” volt és semmilyen látható aktivitást nem mutatott a jelenléte. Csak egy valaki után nem kutatott sokáig. Aztán egy véletlen folytán rábukkant a nevére. Végig futotta a fotó nélküli oldal tartalmát. A születési idő és hely stimmelt. Csak annyi derült ki, hogy ma is edzőként dolgozik és a csapata sikeresen szerepelt valahol külföldön. Eluralkodott rajta az izgalom és a kíváncsiság. Írt neki. Buta kis fedőtörténettel, hogy keresi a régi sportismerőseit és vajon ő az az ember –e, aki ekkor meg akkor itt és itt dolgozott. Szinte óránként nézte kapott-e mailt. Különös bizsergéssel nyitotta ki a levelezését, csak egyetlen cím érdekelte. Aztán megérkezett a válasz. Igen, ő az. Kérte, írja meg, mi van vele, hogyan él, mit csinál. Több mint három évtized hosszú idő. Felvillanyozódott a történtektől. Levelezésbe kezdtek és pár hét alatt szinte mindent megtudtak egymásról…mint két régi ismerős. Toni soha nem nősült meg, mert úgy érezte a tanítás és az edzősködés miatt nem tudna megfelelni egy család elvárásainak. Az utóbbi években egyedül élt. Tárgyszerű tények sorakoztak a maileken. Egyszer Toni felvetette jó lenne találkozni.

Nem volt több variációs lehetőség a bőröndjében. Egy konferenciára érkezett abba a városba, ahol a férfi lakott. Már a pakolásnál arra figyelt, hogy a lehető legvonzóbban nézzen ki amikor találkoznak. Persze az alapokon nem tudott változtatni, legfeljebb a „felépítménnyel” dobhatta fel a látványt. Felrakott egy kis sminket, kiegészítőket. (talán elvonja a figyelmet a fölösleges „anyagról”). Úgy érezte, hatalmas csalódást okoz majd a ma is sportos kinézetű, jó vágású férfinak. De végül is egy jó kis beszélgetés mindenképen belefér. Sok dologban egyformán gondolkodtak, ez kiderült a levelekből. Az viszont nem, hogy mi volt a valódi oka, hogy a férfi soha nem nősült meg. Talán erről is beszélnek majd, és a félbemaradt, egykor volt kapcsolatukról.  Egy utolsó pillantás az összképre és elindult a szálloda portájára. Várta a taxi. Beült a kocsiba és bemondta a férfi címét. Azonnal úrrá lett rajta az ifjúkori izgalom, a diákszerelem hangulata, a finom kis görcs a gyomrában, amit úgy tűnik csak és kizárólag egyetlen embernek tartogatott a szervezete. Amikor megérkezett, határozottan nyomta meg a csengőt. A férfi mosolygósan nyitott ajtót. Üdvözlésként adott két puszit. Aztán leültek egymással szemben a fotelben és banális, buta kérdésekkel elkezdtek beszélgetni.

- Könnyen ide találtál, jól érzed magad?- kérdezte Toni

-Igen, köszönöm-jött a válasz. Te mióta laksz itt? Szép ez a lakás-bókolt Vera.

Kimért, zavart mondatok keringtek a levegőben, miközben a szemükkel igyekeztek minél többet feltérképezni és befogadni a másikból. Aztán a férfi felállt, kedvesen kézen fogta és átvezette a hálószobába. A következő percekben nem szóltak egymáshoz. Közel a hatvanhoz úgy estek egymásnak, mint a tinédzserek. Amikor magukhoz tértek a bódulatból, először a férfi szólalt meg.

-Ne haragudj nem voltam túl szemtelen, hogy lerohantalak?

Vera zavartan rángatta magára a ruháit. Nem akarta, hogy a férfi továbbra is meztelenül lássa. Mennyit bíbelődtem ezekkel a rongyokkal, hogy kiválasszam őket –gondolta, és milyen gyorsan adták meg magukat.

 Arcán valami átszellemült mosollyal válaszolt.

Nem, de késtél úgy harmincöt évet.

Aztán csendben ült az ágyon. Végtelen ürességet érzett és nem tudta eldönteni, hogy az érzés, ami most átjárja minden porcikáját, a boldogsághoz vagy a szomorúsághoz hasonlít. Azt viszont pontosan tudta, hogy egy nagyon régi történet végére pont került. Már csak az volt a kérdés, indul-e egy újabb fejezet.

Kukucska Ferenc (Veszprém)

                                                       Köszönjük, Dóri néni!

   - Lovag! Lépj át a sötét rengetegből a fényre - tárta ki a kaput Alma András előtt. A lány osztálytársa mosolyogva sétált be a ház udvarára. Két németjuhász és egy bicegő őz figyelte pár lépés távolságból.

   - Ha belépek hozzátok, akkor is az erdőben vagyok. Csak egy tisztáson, amely körbe van kerítve az erdő közepén, és ahol ez az ügyes kis kalyiba áll - nézett a fiú Almáról a rönkökből épített vadászházra.

   - Ennyire azért ne túráztasd az agyad, mert megfájdul a fejed.  Gyere, mert fázom, meg várnak bennünket. Még az is lehet, hogy kíváncsiak rád. De ebben azért nem vagyok annyira biztos - mondta Alma és elindult a ház felé. Válla felett alig látható derűvel visszatekintett az őt követő Andrásra.

András vágott egy fintort, ismerte a lány stílusát. Tudta, csak csipkelődik minden rosszindulat nélkül.

Amikor beléptek a tágas nappaliba, kandallóból áradó kellemes meleg fogadta őket. A pattogó tűz, a fenyőfa illata - a fán a gyertyák imbolygó lángjai a karácsony nyugalmát idézték. De volt ott valami, ami nem az ünnep békéjét juttatta András eszébe. A csend! Ahogy Alma szülei az asztalnál ültek, szótlanul.

   - Jó napot és kellemes karácsonyt - köszönt András egy apró meghajlással a szülők felé.

István, Alma apja felállt és kezet fogott a fiúval.

   - Neked is. Örülök, hogy meglátogattál bennünket.

   - Kezét csókolom - fordult András Nusihoz, Alma anyjához.

Nusi felállt és összefont karral járkálni kezdett az asztal körül. Feszültnek tűnt.

   - Alma fiatal még. Nem biztos, hogy a tanulás mellett szüksége lenne barátra.

András lassan elengedte István kezét. Kérdőn Almára nézett, aztán az ajtóra.

   - Anya! Karácsonykor nem illik így fogadni a vendéget. - Alma fürkészve nézte anyja arcát, miközben beszélt. - Bandi sokat segített nekem, hogy téged megtaláljalak és újra együtt legyünk.

   - Kislányom! Nem akarom, hogy úgy járj, mint én. - Nusi itt abbahagyta. Mindannyian tudták a szobában, hogy elhagyta a családját egy masszőr kedvéért négy hónapja, és a lánya segített visszatérni a családjához most karácsonykor.

   - Gyere Bandi! Nincs kedvem erkölcsi tósztot hallgatni. - Alma az anyjához fordult. - Főleg tőled, anya.

Alma szülei lehajtott fejjel hallgatták a lányukat. Az igazság karácsonykor még inkább fájt.

Már az erdőben, a bokáig érő hóban lépkedtek. András csendesen, szomorú hangon szólt Almához.

   - Hibát követtem el. Ha otthon maradok, akkor marad a karácsony békéje. És megússzátok a balhét.

   - Ne okold magad. Anyának meg kellett mondanom, kiérdemelte. Elhagyott bennünket és most ő prédikál. Apa éveket öregedett, amikor kiderült minden. Mégis megbocsátott neki. Ezért most nagy szükségem van rád, de ne bízd el magad. - Megfogta András kezét. - Sétáljunk el a romos házhoz, ahol már jártunk. Szeretném, ha most csak magunkkal foglalkoznánk. Ezt pedig mi érdemeltük ki.

Andrásnak jól estek Alma szavai, ennyire nem nyílt még meg vele szemben. Vagány, szókimondó lánynak ismerte, akit nem az érzelmei irányítanak. Mégis erős vonzódást éreztek egymás iránt. Tekinteteik, gyakori közös sétáik mondták ki ezt a szavak helyett. A házhoz érve, a fiú maga felé fordította a lányt, a szemébe nézett, és gyengéden megszorította a kezeit. Alma várta a folytatást.

   - Most nappal van, hó és karácsony. Ennél az elhagyatott, romos épületnél lestelek meg egy éjjel. Akkor telihold, ősz és hétköznap volt, a kutyád kísért a sétádon.

Alma felnevetett.

   - Most nehogy mindenben párhuzamot keress, te szentimentális hősszerelmes. Mert akkor a Fickó kutyám és te… - Elhallgatott, majd kedvesesen folytatta. - Csókolj már meg, te mafla! Könyörögjek?

Hosszú és vad csókot váltottak. Forrót, szenvedéllyel teltet. Kigombolták a kabátjukat, úgy bújtak össze.

   - Szép vagy, Alma.

   - Nem voltam mindig ilyen szép. Rút kiskacsa voltam, csak az utánad való vágyódás szépített meg.

   - Én pedig visszakaptam a sorstól, amit veled szemben elkövettem. Pontosabban, hogy nem tettem semmit. - András újra megcsókolta a lányt. - Most én rajongok érted, nem tudom, hogy van-e esélyem.

   - Kiállhatatlan voltam veled - Alma hátrahajtotta a fejét, a hópihék az arcán olvadtak el -, de csak a sértettségemet próbáltam leplezni, mert nem vettél tudomást rólam. Megváltoztál, ahogy én is. Úgy gondolom, hogy egymás javára változtunk. - Alma kacsintott. - Ebből ki lehetne hozni valami finomságot, mi a véleményed?

   - Ha arra gondolsz, amire én… Olyan vagyok, mint az Erős Pista üvegje. Gigantikus erő lakozik bennem - igyekezett a fiú hanyagul vidám lenni.

   - Nem rossz! Végre egy kis lazaság. Ötleted is van a megvalósításra? Mert ugye nálunk nem…

   - Hozzánk megyünk, a legényszobám rejtekébe. Az őseim ebédre hivatalosak a nagybátyámékhoz - nézett a fiú a telefonjára. - Ráérünk, a fater kaja után el szokott fröccsözgetni az öccsével. Hazafelé mindig szegény muternak kell vezetnie a kocsit.

A hó hatalmas pelyhekben és egyre intenzívebben kezdett hullani. Az országutat hamarosan összefüggő magas hótakaró borította, alig látszottak az út menti árkok mélyedései. Alma és András haja csupa víz lett, mire beértek a városba. András a házuk előtt friss keréknyomokat látott, s amikor beléptek a kapun, földbe gyökerezett lábbal megállt.

   - Itthon van a kocsi - mondta maga elé értetlenül. - Meg ez a rengeteg lábnyom. Mindegy, gyere.

Hangos nevetgélés fogadta őket, ahogy beléptek. Két kapatos férfit látott Alma a konyhai asztal mellett, fehér bort töltöttek, amit éppen csekély mennyiségű dús ásványvízzel hígítottak. Anekdotákkal szórakoztatták egymást, a csattanókon hangosan kacagtak. Két asszony a szobában beszélgetett csendesen, egy tíz év körüli fiú pedig a számítógépen játszott. Tankok lőttek tankokat, katonák katonákat. András nehezen akart hinni a szemének.

   - Szia, apa! - köszöntötte András az idősebbnek látszó férfit. - Szia, Józsi bácsi! - fordult a fiatalabbhoz. - Nem mondtátok, hogy jöttök. Meglepetés?

   - Apád mondta, hogy jöjjünk. Ekkora havazásnál jól jöhet egy mentőbrigád - bólogatott András nagybátyja. - Ennyien kitoltuk volna a kocsit, ha anyukád elakad. Lapátot is tettünk a csomagtartóba.

   - Józsi bátyádék maradnak néhány napot - vette át a szót András apja. - A két ünnep közt ők sem dolgoznak. Régen aludtak már nálunk. Mutasd be a kis hölgyet, de előbb szárítsátok meg a hajatokat.

Alma és András némán ballagtak egymás mellett az erdő felé a hóesésben. Előzőleg András a sapkái közül adott egyet Almának, utána ő is felvett egyet, míg egy másikat a kabátja zsebébe dugott, ha a visszaúton átázna a fején lévő.

   - Nagyon beleéltük magunkat - mondta halkan Alma. - Talán a hirtelen jött ötletek a legjobbak.

   - Nem biztos, hogy annyira hirtelen jött. Mindketten vágytunk egymásra régóta. De csak most ért meg a bátorságunk, hogy kimondjuk. Mert annyira egyszerűnek és természetesnek tűnt. Nincs más, várnunk kell, hogy elmúljanak az ünnepek. Amikor már mindenki dolgozik. Egy hátsó ülésen mégsem…

   - Marad addig a gigantikus erődből? - Alma próbálta oldani a feszültséget.

   - Nagyon remélem. És amikor mellettem vagy, egyre csak fokozódik. Szeretnélek minden nap látni.

   - Semmi akadálya. Mellette van skype, sms, telefon. És a csók. Amiben jelest érdemelsz.

   - Ha nyáron találkozunk - mélázott a fiú - könnyebb dolgunk lenne.

   - Igen - sóhajtott Alma. - De én ennek is örülök. Hogy eddig eljutottunk.

Ahogy befordultak a vadászházhoz vezető útra, Alma magához húzta Andrást, és puszit lehelt a fiú homlokára. A fülébe súgta - holnap találkozunk. Nem mondom, hogy aludj jól, valószínűleg egyikünk sem fog ma éjszaka. - Visszaadta András sapkáját és besietett a házba.

Alma sokat forgolódott éjjel az ágyán, csak hajnal felé aludt el. Szülei csendben megreggeliztek, hagyták a lányukat pihenni. Alma későn ébredt. Felöltözött, magához vette a terasz egyik oszlopának támasztott hólapátot és nekiállt a frissen hullott hó eltakarításának. Apja reggel már megtisztította az udvari járdát, de az égi áldás csak hullott és hullott.

Alma zsebében megrezdült a telefon, amelyet két sípszó kísért. Sms jött Andrástól, amelyben azt írta: „Szeretnélek látni, legyél a gimi előtt egy óra múlva.”

Alma bólintott és újult erővel lapátolta a havat. De most már a kerítésen kívül, az erdei bekötőúton tisztított meg egy sávot - olyan szélesen, hogy egy ember kényelmesen mozoghatott rajta és kiérhetett a betonútra.

Minden alkalommal, amint eldobott egy lapát havat, félhangosan azt mondta: Állj el hó, kedves hó! Szeretni akarom Bandit!

Mire befejezte a munkát, megszűnt a havazás.

   - Milyen a vendégekkel? - kérdezte Alma Andrást séta közben. Végigsétáltak a városközponton, utána a külváros felé indultak kézen fogva. Nem a hely volt számukra fontos, hanem a másik közelsége.

   - Veled jobb - válaszolta tömören András. - Nem aludtam az éjjel, nem engedtél. Felettem röpködtél, és amikor le akartalak húzni magamhoz, kisiklottál a kezeim közül. Mint egy sellő. Aki rajtam szórakozik.

   - Még senki nem nevezett szárnyas sellőnek. De mit tagadjam? Nem esik rosszul.

   - Szevasztok fiatalok! Merre-merre? - A középkorú asszony, aki megszólította őket, szálfaegyenesen járt, mint egy királynő, hosszú, fekete kabátjában élesen elütött a hóval takart utcától.

Tegnap múlt karácsony - és vége az ünnepnek. Dóri néni mégis milyen ünnepélyes - gondolta Alma, ahogy végignézett a gimnáziumi biológia tanárnőjükön. András pillantása is hasonló vélekedésről árulkodott. Dóri néni már harmadik éve vezette tanítványait a biológia és az élet megértésének olykor rögös útján. Mindezt kellő tisztelettel és szeretettel tantárgya és a tanulók felé. Diákjai rajongtak a tanárnőért.

   - Kezét csókolom, Dóri néni - mondta András. - Csak sétálunk Almával, lejárjuk a sok nehéz ünnepi kaját.

Alma is köszöntötte a tanárnőt.

   - Én ugyanezt tettem, mint ti, de éppen hazaértem. Itt lakom - vette elő a kapukulcsot a tanárnő. - Nincs kedvetek egy kicsit beszélgetni? Egyedül élek, jólesik egy kis csevegés, főleg így a tanítási szünetben.

Alma és András egymásra néztek, megvonták a vállukat.

   - Ha tényleg nem zavarunk - szólt a fiú.

   - Már miért zavarnátok? Csak gyertek bátran. Akad itt valami sütemény meg némi üdítő.

A ház kissé ódivatú berendezése nem lepte meg a fiatalokat. Ilyennek képzelték a tanárnő otthonát. A szobában rokokó fésülködő szekrény, hasonló stílusú asztal és székek, kanapé, kopott zongora, dombor mintás perzsaszőnyeg. Alma és András leültek a kanapéra, Dóri néni velük szemben egy kecses lábú széken foglalt helyet. Előtte tálcán poharakat, üdítőt, és aprósüteményt szervírozott.

   - Meséljetek, hogy telt a karácsony? - A tanárnő hangjából kiérzett a valódi kíváncsiság, nem csak az udvariasság. A szünetet, amely a kérdés után beállt, megérezte Dóri néni. És a két fiatal, ahogy egymásra tekintett… Tűz lángolt szemeikben. Csak az elfojtott szenvedély képes így izzani!

   - Vendégek jöttek hozzánk, maradnak néhány napig - András figyelmét a vitrinbeli porcelánok kötötték le válasza közben. - A nagybátyámék. - A fiú hosszan Almára nézett, aki lehajtotta a fejét.

   - Nálunk sajnos történt egy kis összezörrenés anyámmal, amikor Bandi kijött hozzánk - kezdett bele a lány. Alma a szőnyeg mintáit nézte, pillantását ugyanolyannak találta Dóri néni, mint előbb a fiúét. Szomorúnak. Úgy gondolta, mindent ért. Sok évtizedes pedagógusi tapasztalata segítette ebben.

   - Velem nem történik semmi már évek óta - mondta a tanárnő. - Unalmas öregasszony vagyok, hozzám nem jár senki - mosolyodott el kissé bánatosan. - Van egy barátnőm, neki családja, kis gyereke. Néha én vigyázok a lurkóra. De el is felejtettem! Sütöttem gesztenyetortát, azt meg kell kóstolnotok.

Kiment a konyhába, elővette a telefonját, gyorsan beírt egy sms-t: „Ne kérdezz semmit, csörgess meg, hívjál el a kicsire vigyázni egy órát. Hangosan beszélj! Fontos”. Felszeletelte a tortát, tányérokat, villát vitt be. Mivel Alma nem reggelizett, kétszer vett a süteményből, András szintén megevett két szeletet.

A konyhában megcsörrent a telefon. A tanárnő kiment és behozta. Leült a székére, fogadta a hívást.

   - Szia, Dóri! Nagyon fontos lenne, hogy eljöjj egy órácskára. A gyerek belázasodott, mi pedig a férjemmel elígérkeztünk látogatóba. Vigyáznál a kicsire? Nagyon megköszönném. Csak egy óra!

A tanárnő megígérte, hogy semmi gond, mindjárt indul. Egy óra nem a világ! És bontotta a vonalat.

András felállt, Alma követte. Megköszönték a vendéglátást, és mondták, hogy ideje indulniuk.

   - Szó sem lehet róla! - tiltakozott Dóri néni. - Ritka nálam a vendég, nagyon meg kell őket becsülnöm. Egy órát kibírtok itt. Ígérem, rohanok vissza és folytatjuk a beszélgetést. Egyetek még tortát!

Amikor Dóri néni sietve elviharzott, Alma csak a vastag perzsaszőnyeget nézte mosolyogva.

   - Innen nem gurulunk le, és nyoma sem marad - mondta vetkőzés közben.

***

A Hűséges üzlet

A bolt, és előtte a tágas parkoló az erdőbe kanyarodó országút mellett állt, egyesek számára jól láthatóan. Az autósok és az egyéb járművek vezetői - akiknek nem tűnt fel az üzlet -, a néhány kilométerre fekvő falu boltja előtt álltak meg vásárolni, ha elfogyott a cigaretta vagy a gyerek édességért nyafogott a hátsó ülésen már jó ideje.

Akadtak túrázók ma is, akik fáradtan és izzadtan hagyták maguk mögött az éles kanyart, bár a levegő inkább hűvösnek volt mondható, mint melegnek, a levelek a múlt héten lehullottak. A turisták átkeltek az erdőn - a kilátóhoz igyekeztek, amely a hegy tetején állt a kis falutól nem messze. Az országúttal párhuzamosan futó kerékpárúton haladtak felfelé, egyre lassabban. A túravezető végignézett a kimerült csapaton, és ahogy átértek az erdőn - rövid pihenőt engedélyezett. A kicsiny település boltja előtt ültek le a lépcsőkre, a kerékpártámaszokra. Többen ennivalót és frissítőt vettek.

Miki pedig az üzlete ablakán át figyelte a néhány méterre elsuhanó autókat és a tikkadt túrázó csapatokat, lent a kanyarnál. Évtizedek óta reménykedett: egyszer majd vásárlók lépnek be hozzá. Sokan.

   - Szeretsz te engem igazán? - A lány a fiú szemébe nézett, félig őszintén, félig tréfásan.

A fiú bólogatva, biztató mosollyal válaszolt.

   - Az életemnél jobban. - Megcsóválta a fejét. - Ti nők már csak ilyenek vagytok. A legnyilvánvalóbb dolgokban is kételkedni tudtok - és belecsókolt a lány hajába.

A lány szemében könny csillant.

   - Én téged nagyon szeretlek. És szeretném, ha te is így éreznél az életed végéig. Mert én így fogok veled kapcsolatban.

Kézenfogva futottak a réten keresztül az erdő felé. A fák - akár egy röntgenfelvétel sötét és világos kontúrjai - lecsupaszítva figyelték őket. A délutáni nap sugarai erőtlenül próbáltak átbújni a kíváncsi, kopár ágakon.

A fiú a homlokára csapott és lefékezett. Megálltak.

   - Kati, kincsem! El is felejtettem, hogy vissza kell mennem az irodába. Árpi diri egy szűkkörű zsúrt rendez néhányunknak. Iszunk egyet a kinevezésére.

   - Miki, ez nem igazság! Azt mondtad eljövünk kirándulni, utána elmegyünk egy étterembe, és nálam alszol. Mi ez a szabotázs? Ma egy éve… Nekem ez nagyon fontos lenne. Az évforduló miatt.

   - Bocsáss meg, de tegnap szólt Árpi, kiment a fejemből. Tudod, hogy évekig egymás mellett dolgoztunk vele a műszaki osztályon. Ha szükséges volt, gyakran segítettünk egymásnak.

Kati szeme ismét nedvesen csillogott. Babonásan hitt az évfordulók sorsalakító erejében. De szerette Mikit, ezért nem akart vitát, ha fájt is, hogy a szerelme nem vele tölti az estét. Egy éve a legfontosabbat!

   - Vigyél haza - mondta szomorúan - és mielőtt elmész, egy kicsit beszélgess velem.

Miki hazavitte Katit, leültek az asztal mellé és türelmesen várta a lányt, hogy mit akar mondani.

   - Mindig rólad álmodom. És két aranyszőke hajú kislányról, akik majd reggelente közénk bújnak az ágyban. Frissek, vidámak és jó illatúak lesznek. Ettől még jobban szeretjük majd egymást - mondta Kati.

   - Drágám! Ez úgy hangzik, mintha én nem ilyen jövőt szeretnék. De ilyet! Hányszor megbeszéltük?

   - Tudom. De jól esik újra hallani. Igyál velem egy pohár dzsúzt, aztán indulj. - Kati kiment a konyhába.

Miki örült, hogy végre elszabadulhatott. Tisztában volt vele, hogy tisztességtelen, amit Katival szemben tesz, de képtelen volt ellenállni a vágyainak. Ezeket a vágyakat pedig igen egyszerű volt összefoglalni. Éva! Ez a három betű tartalmazott mindent. Százhetvenes magasságot, a szép arcra simuló rövid szőke hajat, jó alakot és egy beleegyezést. Ami a buli után Éva lakásán történő folytatást ígért. Árpi titkárnője és Miki szimpátiája egyikük előtt sem volt kétséges, és a zsúr remek alkalomnak ígérkezett, hogy egy-két pohár üdítő elfogyasztása után, külön-külön lelépjenek. Valami indokot beadagolva a többieknek, hogy előbb el kell menniük.

Miki megengedett magának egy önelégült vigyort. Persze csak az után, hogy mentegetőzve elköszönt mindenkitől - megígérve, hogy legközelebb tovább marad - és beült a kocsijába.

Éva átlátszó hálóruhában nyitott ajtót és egy hosszú csókot követően pezsgőt töltött.

Csúcs ez a nő - gondolta Miki, ahogy végignézett a szerelmi csatározásban megfáradt Éván, aki pár perce elszunyókált. Miki töltött egy fél pohár pezsgőt, kinyitotta az ablakot, s Kati jutott az eszébe. Kati nagyon szereti őt, ő is a lányt, ha nem is annyira. Ez az este ezt bizonyítja. De akkor sem hagyja el!

   - Pedig ma este elhagyta! - szólt valaki. - Aljas, alattomos módon. Amit nagyon meg fog bánni!

Miki idegesen felkapta a fejét. A hang a nyitott ablak mögül jött. Miki egy kalapot viselő fejet látott csak, ami fokozatosan emelkedett és lassan előtűnt a fej alatti test. A nyári éjszakában is vastag télikabátot viselő ember lebegett be a szobába. Leült az asztalhoz, kiöntötte a szőnyegre a maradék pezsgőt.

   - Hé, maga, mit csinál a pezsgővel, és mit keres a szobám… a szobában? Hívom a rendőrséget!

   - Csak hívja - szólt a kalapos unottan. - Felettük állunk, mint legfontosabb állami szolgálat.

   - Mi? Ez vicc? Miféle szolgálat?

   - HESZ. Persze maga nem tudja, mit takar ez a rövidítés - mondta gúnyosan az idegen férfi. - Nos!

Mi vagyunk a Hűtlenség-elhárítási Szakszolgálat. Én pedig a vezetője. Megszólításom: Kalapos.

   - Ébren vagyok egyáltalán? Mert ezt nem hiszem el - Miki megdörzsölte a szemeit, ujjával a fülébe túrt. - Ekkora baromsággal még nem találkoztam.

   - Ébren van, és még sokáig ébren lesz. Mert a bűnelkövetése miatt nem engedjük aludni - a kalapos megragadta Mikit, és kiugrott vele az ablakon.

   - Maga az egyetlen hűtlenbűnöző, aki látja ezt a boltot. De csak azért, hogy a büntetését tölthesse. - A kalapos férfi fel-alá járkált a boltban.

   - Megőrülhettem - mondta Miki maga elé. - Belehülyültem, hogy megcsaltam Katit.

   - Sajnos nem - reagált a kalapos. - Másról van szó. A HESZ felfigyelt kirívóan elítélendő tettére. Erről a jelen hatályos törvények szerint levélben értesítést kap Kati, s természetesen melléklünk egy videót a félrehancúrjáról.

   - Ezt nem tehetik. Ha megtudná, abba beleőrülne Kati. Talán öngyilkos lenne.

   - Nem kizárt - tárta szét kezeit a kalapos. - De ez a törvény. Szóval maga ebben a boltban fog árusítani. Hűséget! Minden pékáru, csokoládé, bármiféle élelmiszer hűséget tartalmaz, különböző százalékban. Ezt a termék csomagolásán feltüntettük. A százaléktól függ az ár. Más. Hogy tisztább legyen a kép. Üzletünket csak olyan emberek látják, akik a párjukhoz mindig hűségesek voltak. Ezeket az élelmiszereket mindenki fogyaszthatja. Utána hűségesebbek lesznek, mint bármikor voltak.

   - És ha autóban ülnek, és a kocsiban olyan is ül, aki esetleg nem volt mindig…

   - Erre is gondoltunk. Ketten fognak itt lakni. Az emeleti szobában horkol éjjel nappal Mr. Álommanó, akit én csak Mormotának hívok. Magának figyelni kell egész nap az utat. Ha jön valaki, felhívja Mormotát, aki felkel és álmot bocsát a többiekre. Azokra, akik nem vásárolhatnak. Ennyi.

   - És ha megszöknék, vagy nem végezném el a munkát? - tette fel óvatosan a kérdést Miki.

   - Eszébe ne jusson! Duplán óvjuk a magaféléket a meggondolatlanságtól. Chipet kapnak a bőrük alá, de ami fontosabb. Minden ilyen jellegű próbálkozással, kétszer, háromszor, stb. - gyorsabban fog öregedni. Ez a szankció vonatkozik a nem megfelelő munkavégzésre is. Megvannak az eszközeink!

Mikinek alig akadt munkája. Csak nagyritkán tért be hozzá valaki, kevesen látták meg a boltot. Ilyen kevés a hűséges ember, vagy csak nem akarnak vásárolni? - gondolta gyakorta. Az első napokban örült is, hogy nem kell dolgoznia, de egyre inkább kezdett unatkozni. Születésnapjára zsebrádiót kért a kalapostól, hogy néha duruzsoljon valami a fülébe. A kalapos hümmögött egy sort, de másnap reggel hozta a rádiót. Délben a készülék a hírekben közölte, hogy este huszonnégy éves lány ugrott a hídról a Dunába. Az öngyilkosságot valószínűleg szerelmi bánatában követte el. Már napok óta bolyongott a városban egy levéllel a kezében. A hulláját a búvárok nem találták, az erős sodrás elvihette. A nő párja egy hete eltűnt.

Miki igazi szenvedése most kezdődött. Tudta, hogy Katiról van szó. Bántotta a lelkiismerete, miatta halt meg, aki őt nagyon szerette. Bőven volt ideje ezen rágódni, mert a boltban megette az unalom. Miki fejében többször megfordult, hogy megszökik, kiállhatatlan lesz a vevőkkel, így talán hamarabb meghal, megy Kati után. De gyáva volt ezeket megtenni.

Évek teltek el. Miki egyre felületesebb lett, alig takarított a boltban. Hosszú pókhálók lógtak a falakról, a piszkos ablakokon alig lehetett átlátni. A kalapos is elfáradt, csak legyintett látva a koszos üzletet, ha árut hozott.

Egy este zárás előtt, amikor Miki a bolt ajtajának redőnyét készült lehúzni, két autó gurult le az országútról. Az elsőt egy férfi vezette - mellette terebélyes asszonyság, hátul gyerekek -, a másodikat egy középkorú nő. Miki beszaladt, Hívta a Mormotát, hogy munka van! Mormota morgott, de jött.

Autó ajtaja csapódott, nagydarab férfi szállt ki a kocsiból. Belépett a boltba és csóválta a fejét.

   - Remélem, nem akar még bezárni? Az asszony valami süteményért nyekereg, meg a gyerekek is. - Kinézett, összeráncolta a homlokát. - Na, tessék! Most meg alszik mind. Pedig előbb még mennyire hangoskodtak… Mindegy. Van süteménye? Akármilyenek, csak krém legyen bennük. Nyolc darabot!

   - Van persze - mondta lelkesen Miki, és már sietett a hűtőpulthoz. Becsomagolt nyolc csokis sütit.

   - Ez a bestia nem hagy békén! - vicsorított a férfi a belépő nőre. A nőre, aki a másik kocsit vezette. - A benzinkútnál is majd felfalt, úgy bámult, aztán ide is utánam eszi a fene!

Érdekes módon a nő nem vágott sértett képet, annál inkább értetlenség ült ki az arcára, ahogy egyik férfiról a másikra nézett. Most a két férfi kezdte egymás arcát méregetni, hitetlenkedve.

A nő szólalt meg először.

   - Maguk nagyon hasonlítanak egymásra. Mint a testvérek. Volt egy barátom, sok éve már, az nézett ki úgy, mint maguk. Csak fiatalabb kiadásban. De elkövetett egy… hmm, stiklit és eltűnt örökre.

   - Te lennél az, Kati? - kérdezte nagyon halkan Miki. - De hisz beugrottál a Dunába és meghaltál.

   - Nem haltam meg. Éppen arra jött egy uszály, rajta egy jóérzésű szállítómunkással. Kimentett.  Bocsásson meg uram, hogy összekevertem Mikivel - mondta az autós férfinak. - És köszönöm, hogy segített megtalálni ezt a szökevényt. Akinek most megvásárlom a bolt készletét.

Miki felébredt. Az álom, amit látott, rádöbbentette, hogy nem szabad megcsalnia Katit. Nem érdemli meg. Az órájára nézett. A randit már lekéste, a pedáns titkárnő vérig sértődhetett.

Kati pedig soha nem árulta el Mikinek, hogy amikor kiment a konyhába dzsúzt tölteni, altatót kevert szerelme üdítőjébe.

**

                                                                       Sanya barátnője

A férfi kacsázó lépteit már megszokta az asszony, meg aztán ő is meglehetősen billegett járás közben. Köszönhető volt ez többek között az átfázott fájó lábaiknak, a gyakran fogyasztott olcsó kannás boroknak, és annak, hogy már érdektelen volt számukra az emberek véleménye.

A férfi arcbőrén növekvő rózsaszín foltokban terjedt a gyulladás a többnapos borosta alatt. Viszketett neki, ezért állandóan vakarta.

   - Szerezni kell valami kölnifélét - morogta - egyre jobban viszket. Így nem vigyázhatok a kocsikra, senki nem áll szóba velem, azt hiszik, valami ragályos francom van.

   - Veszünk valami olcsóbbat, annyi pénzünk talán még lesz - mondta a nő. Kezeiből letette a járdára ruhákkal és élelemmel megtömött koszos műanyag szatyrait, majd belenyúlt viseltes kabátja zsebébe. Két papírpénzt és némi aprót talált, amit lelkesen mutatott a férfinak. - Mondtam ugye! Van annak, aki el nem issza! Én be tudom osztani.

   - De akkor nem marad cigire… - A férfi elővette a cigarettásdobozt, belenézett. - Már csak hat szál van. Délig se lesz elég.

   - Sanya! Vegyük meg arcodra a szeszt, én meg máma nem gyújtok rá. Menjünk!

   - Juli! - nézett gyanúsan a Sanyának szólított férfi a nőre. - Évek óta nem voltál cigi nélkül egy napig se. Mi az, hogy máma nem gyújtasz rá? Át akarsz verni?

   - Sanya! Nem akarom, hogy gyulladásod legyen. Egyszer kibírom. Meg a másik. - Juli a kirakatokat figyelte. - Csak te mondod úgy, hogy Juli. Mások Julisnak, meg Julcsának hívnak. Ezt bírom benned. Aztán a kocsikra is vigyázol, meg üzletelsz is. A többiek bénák.

    - Jól van, ne csináld már - mondta Sanya zavartan. - Nekem se jön be mindig.

    - De te megpróbálod! - Juli megállt. - Na, itt a bolt, megveszem az arcszeszt, aztán kimegyünk a vasútra. Ott megborotválkozol, utána bekened magad. A kuncsaftjaid lesnek meg szaglásznak majd, mint egy kotorékeb. - Szégyenlősen tette hozzá. - Meg nekem is jobban tetszel frissen borotválva.

    - Bírjál már magaddal! Még a végin megizélsz a bokorban - heherészett Sanya.

   - Csak jöjjön, jöjjön! - Sanya széles karmozdulatokkal navigálta az autóst az egyetlen üres helyre, a városháza melletti fizetős parkolóban. Az autó beállt a parkolóhelyre, magas fekete hajú férfi szállt ki vidáman a volán mögül, hanyagul megköszönve Sanyának a segítséget. A férfi a parkoló-automatához indult. Sanya utána lépett és megszólította.

   - Megkérdezhetem uram, sokáig marad?

A férfi megfordult.

   - Megkérdezheted haver, nem mintha közöd lenne hozzá. De rendes voltál, ezért elmondom. Két órát maradok kábé. Miért? - A férfi a zsebébe nyúlt, aprót keresett, hogy parkolójegyet vegyen.

   - Ad egy százast, és ha jönnek az ellenőrök, akkor én megveszem a jegyet és a szélvédő alá teszem.

   - Nem rossz - vigyorodott el az autós. - Akkor nekem nem kell megvenni a jegyet?

   - Nem. Én itt vagyok egész nap és figyelek. A kocsijára is. Maga meg olcsóbban jön ki a buliból.

   - És miért higgyek neked? Lehet, hogy lelépsz a százassal.

   - Ennyiért nem kockáztatom az üzletemet. Ez az én placcom - mondta önérzetesen Sanya.

   - Oké. Ha minden rendben lesz, megtoldom a százast - mondta az autós és fejcsóválva elsietett.

Juli néhány méterre egy padon ülve nézte végig a jelenetet. Odament Sanyához és megcsókolta.

   - Sanya te egy művész vagy! Annyira jól csináltad. Ilyen pasasról álmodtam mindig, mint te vagy.

   - Hát… csípnek a csajok - húzta ki magát Sanya és köhintett néhányat - az biztos. Előtted a Manyival voltam néhány évig, de mellette is volt néha…

   - Kit érdekel? - vágott közbe dühösen Juli. - Elég az a trampli Manyi! Figyeltelek benneteket. Láttam, amikor együtt kukáztatok. Eszembe jutott ám, hogy tud ez a jóképű, vagány Sanya egy ilyen szakadt spinével kavarni?

   - Hagyd már! - Sanyán látszott, hogy nem szívesen beszél Julival az előző kapcsolatáról. Ha nem is vallotta be magának, félt attól, hogy Juli felkapja a vizet és elhagyja, amikor már megkedvelték egymást. Julira nézett. - Csak azért voltam vele, mert tavaly névnapomra vett egy üveg tokajit - megvonta a vállát - de lehet, hogy úgy mangeszta az éjjel-nappaliban.

   - Én többet megteszek érted. Nem egy nyamvadt… - legyintett Juli.

   - Azért járunk már két hónapja. Elloptalak a Virgácstól.

   - Nem is tetszett neki, majd szétrobbant. Néha látom, hogy les bennünket. - Juli elővett egy flakon bort a szatyrából. Sanyának nyújtotta.

   - Te legalább nem iszol el minden lóvét, meg nem vagy minden nap benyomva - Sanya húzott a borból és csak nézte Julit. Melegséget látott a szemeiben, és ez megnyugtatta.

Jó ideig egyikük sem szólt. Csak csendben üldögéltek, hallgatták a város zajait.

   - Meg is kell becsülni, ha valaki normális. - Juli ravaszul Sanyára mosolygott. - Besötétedett. Rajtunk kívül sehol senki. Nem zavarunk le egy papás-mamást?

Sanya letette a boros flakont és elindult a fák közötti sövénybokrok felé.

Juli és Sanya egymásnak dőlve aludtak a parkban a kedvenc padjukon. A pad a felső sétálóút mellett, egy óriási platánfa alatt várta a pihenni vagy merengeni vágyókat. A fa mellett kandeláber állt, melynek fénye még néhány hete éjszakánként magához csábította a rovarokat, de mostanában ezt a tevékenységét nem gyakorolta. A lámpa meghibásodás miatt sötét maradt, és javításáról az illetékesek megfeledkeztek. Juli a lámpa melletti padot szerette a legjobban. A meghitt félhomályban jól tudott Sanyával aludni, és időnként itt tervezgették a jövőt. Este tizenegy körül már senki nem sétált erre, legfeljebb a lenti járdán. Ott is kevesen.

Sanya felébredt, ivott egy korty bort a flakonból. Juli mocorogni kezdett.

   - Holnap a Tesco-hoz megyünk - mondta Sanya. - Nem jó mindig ugyanazt csinálni, mert unalmas lesz. Most valamilyen akciók vannak, biztos mennek jócskán vásárolni. Csak leesik valami nekünk is.

   - Még jó, hogy vannak, akik lusták visszatolni a bevásárlókocsit az autójuktól.

   - Sok sóher van köztük - legyintett Sanya. - Sajnálják azt a nyavalyás százast, ha visszatolom a kocsit.

   - De azért vannak rendesek. - Juli belekarolt Sanyába. - Olyan jó veled. Te megkeresed a pénzt én meg beosztom. Királyok vagyunk így együtt.

   - Tudod mire gondoltam? - Sanya napok óta rágódott azon, hogy elmondja-e tervét Julinak, és ha igen, hogyan tegye meg. Vajon Juli kinevetné? Hosszas gondolkodás után azonban úgy döntött, lesz, ami lesz, elmondja. Ő a férfi, neki kell kezdeményezni!

   - Mire? - Juli érezte Sanya hangján, hogy most nem egy hétköznapi dologról lesz szó.

   - Arra, hogy gyűjtenünk kell. Én keresek, te meg félreteszel belőle. És ha összejön egy kevés lóvé, elviszlek egy étterembe kajálni.

   - Étterembe? Oda marha sok pénz kell. - Juli megrázta a fejét. - Nem ér annyit!

   - Várjál! Még nincs vége. - Sanya, eddig még nem látott titokzatos arcot vágott. Szinte szótagolva folytatta. - A kajálás előtt elmegyünk az anyakönyvvezetőhöz és elveszlek feleségül.

Juli szólni akart, de csak a száját tudta eltátani, ami úgy is maradt. Könnyek peregtek le az arcán, egy kevés belefolyt a szájába. Átkarolta Sanyát és hangosan zokogott a férfi nyakában.

   - Te olyan jó vagy. Örökké veled akarok élni.

   - Holnap reggel a kocsmában kezdünk, kell a mani - Sanya megfontolt, férfias pózt vett fel - tedd magad rendbe, meg engem is. - Sanya tekintete a távolba révedt, egy boldog, nélkülözésektől mentes jövőbe. Ahol nyugodtan fekhet le télen-nyáron és nem kell tartania hidegtől, zivatartól. És ahol lesz pénze megcsináltatni Juli csúnyán előreálló metszőfogait.

   - Imádok veled a kocsmába menni - csacsogta Juli. - Ott olyan elismert vagy… vagy micsoda. Rád bíznak pénzt, rendelést. Csak olyankor nem ihatunk semmit - vált komorrá Juli arca.

A kocsmában Juli még büszkébb volt Sanyára. Sanya ilyenkor nem ivott, megborotválkozva, csendben itta a kávékat és az üdítőket. Ismerősei köszöntötték, elküldték boltba vagy az utca végére házi tejért, néha még a postára is. Megbíztak Sanyában. Persze Sanya ezért mindig kapott jattot.

   - Van a munka és van a szórakozás - felelte megfontoltan kis idő elmúltával Sanya. - Nekünk most a munka a fontos, mert lóvét kell félretennünk.

   - Tudom, tudom - sietett válaszolni Juli. - Nagyon várom az éttermi kaját, meg ami előtte lesz - mondta halkan, szemlesütve. Hirtelen fellelkesült. - Ha már úgyis házasok leszünk, akkor nem lehetnek titkaink egymás előtt. Pedig nekem van egy. Elmondjam?

Sanya rosszat sejtett.

   - Lökd már! Csak nehogy valami sumák legyen. Mert aztat nem csípem.

   - Nem, nem. Csak a két hónap alatt azért egy kis suskát elraktam. Olyankorra, ha nem menne a bolt. - Juli lehajtott fejjel mondta. - Mi lenne, ha kivennénk a kölcsönzőből egy menyasszonyi ruhát?

   - Legyél már észen, némber! Kibaszni rád egy halom lóvét, én meg szakadtan melletted?

   - Akkor nem is szeretsz te engem - Juli sírni kezdett.

Sanya felállt, körbejárta a fát, a kandelábert. Sóhajtozva kerülte meg a padot, nem akart Juli szemébe nézni, bár ehhez elég sötét volt.

   - Jó, akkor váltsd ki a ruhát. Nekem te kellesz, nem számít az én szerelésem.

Juli Sanya keze után nyúlt, de már nem érte el.

Egy karó csapott Sanya kezére. A csont, ahogy eltört, reccsenő hangot hallatott. Sanya a földre esett és felüvöltött.

   - Juli fuss!

Juli felugrott a padról, de nem futott el. A karós támadó gyomrába fejelt. A következő ütés, amit Sanyának szánt a támadó, megállt a levegőben.

   - Te szemét, Virgács! - ordította Juli. - Soha nem kellenél, mindig kevés voltál.

Virgács és két cimborája egy pillanatra csak Julit nézték. Utána Virgács a haverjaival elkezdte ütni Sanyát. Mindegyikük kezében karó. 

Juli zokogva vetette magát Sanyára.

BOROS ESZTER (Budapest)

Most már értem

Én rád néztem, te visszanéztél.

Láttam a legvonzóbb énedet.

Akartam ismerni létedet.

Írtál nekem, hosszan, szépen.

Ittam leveled minden sorát.

És szorongva léptem hozzád.

Féltem, minden porcom reszketett.  

Én bolond, hogy online ismerkedek.

Nem tudok rólad semmit se.

Akár őrült vagy gyilkos lehetsz-e.

De egymás szemébe néztünk,           

és eltűnt a világ körülöttünk,

tél volt, de nekünk sütött a nap.

Azt hiszem, sose voltam boldogabb.

Féltem minden nap, hogy felkelsz,

és hirtelen meggondolod magad.

Miért-e félsz?

A múlt, oly sok nehéz pillanat.

Oly sok szemét, önző alak.

Elfelejtettem, hogy értékes vagyok.

Önbizalmam rég elhagyott.

Te csak engem láttál és szerettél.

Értem mindent megtettél.

Ki mindig az állomáson várt rám.

Ki rögtön tudta, mit, miért teszek,

és hogy reggelire tojást szalonnával eszek.

Ki látta, ha arcomra gond ült.

Ki értette a néma mondatot.

Okos, kedves, figyelmes és udvarias,

Ki problémát megoldatlanul sose hagy.

Ki mint szőke herceg biciklijén érkezett,

és magabiztosan bármitől megvédett.

Vágyak, álmok, tervek, rengeteg.

Kérdések, válaszok és új világok.

Minden perc öröm és vonzalom.

Kívántam, hogy ez örökké tartson.

De egy telefon.

Egy hír, mely bárkit a mélybe zúz.

Egy vita, mely mindenkit megrendít.

Egy újszülött élete és jövője…

Összeroppantam, tehetetlen, a súly alatt.

Zokogtam és te magadhoz öleltél.

Folytak a könnyeim, és te nem engedtél.

Nem tudtam szólni, de te csak vártál.

Támasz voltál, erős, biztos, örök.

De bennem összedőlt egy világ.

Egy percig se volt a te hibád.

Megkérdőjeleztem a szeretetet.

Nem hittem az emberségben.

Hibásnak éreztem magam.

Düh, tehetetlenség, felelőtlenség,

mert bátyámat cserben hagytam.

Oly mélyre zuhantam, sötét volt a világ.

Fogtad a kezem, és feljebb húztál.

De a világ és közém egy más világ állt:

nem láttam tovább a képernyőnél,    

nem éreztem erőt többre az ülésnél.

Vártam, hogy segíts.

Te is boldogtalan voltál, nem a mi hibánk.

Mid-life crisis, vagy hogy nevezzem:

az élet új kérdései és keresztútjai,

merre, meddig és mivel tovább.

De nem találtad meg a gond forrását,

zártad az egyik ajtót a másik után

Te se akartad kibeszélni a problémád.

Vártunk, csak vártunk, hogy a másik segít.

Egy mágikus forrásból energiát merít.

De segélykiáltásunk csak panaszként visszhangzott,

és kioltotta azt a bizonyos lángot.

Feladtad a közös jövő gondolatát,

úgy láttad kettőnknek nincs tovább.

Zokogva, ölelve mondtad ki a búcsút.

A szívem helyén csak a hatalmas űr,

és az egész testem kiürült,

szellemként csak a rutin mozgatott,

és a bőr mi még egybetartott.

Nem haragszom rád.

Szerettél és törődsz, még a vég után.

És tudod mit? Erősebb vagyok.

Már tudom, hogy mit akarok.

Az élettől, egy férfitől, egy kapcsolattól,

a jövőtől, a tükörtől és a jelen pillanattól.

***

Nem tart örökké

Amikor először megláttam, rögtön tudtam, „ebből még baj lesz”.

Limai cserefélévem nagyon nehéz időszak volt, fülig szerelmes, friss kapcsolatot hagytam otthon. Biztos voltam benne, hogy ő az igazi, hogy össze tudjuk egyeztetni a jövőképünket, terveinket, hogy együtt boldogabbak leszünk, mint korábban bármikor is voltunk, és hogy visszatekintve, ez a néhány hónap semmiség lesz a hosszú évek távlatából.

Elindultam a lépcsőn, és ott ült a nappaliban a kanapén.

A diákházban, ahol a limai hónapok alatt laktam, állandóan szólt a zene, jöttek a barátok látogatni, és a barátok barátai és az ő barátaik. Mindenkit szívesen láttunk, bár tudtuk, hogy legtöbbjükkel többé valószínűleg nem találkozunk. Szólt a zene, ismerkedtek az emberek, helyiek, spanyolok, franciák, németek. Rum és kóla, lime-mal. Illetve a helyi specialitás, a pisco.

Leértem, és odaléptem a két új vendéghez.

Bemutatkozás, mosoly. Az ő szeme szikrázott, az én lelkem elolvadt. Beszélgettünk. Akkoriban még akadozva beszéltem spanyolul. Türelmesen megvárta, hogy befejezzem a mondatokat, segített megtalálni a megfelelő szavakat. Nevettünk. Tetszett neki a humorom. Megértettük egymást a nyelvi nehézségek ellenére is.

„A holland barátomnak is tetszene…”

Igyekeztem finoman, de idejében a tudtára adni, hogy ne érdeklődjön felém. Örültem a társaságnak, de nem akartam hiú ábrándokat kelteni benne. Inkább minél előbb tisztázni a dolgokat.

És itt van?

Nem voltam tisztában a helyi szabályokkal. Nem, nincs itt a barátom. És meglátogat? Nem, csak decemberben találkozunk. És mióta ismered? Pár hónapja. Tehát decemberig több időt tölthetsz velem, mint vele. Igen, de ő most a barátom. Persze.

Persze nem hagyta.

Hosszú üzenetváltások, közös programok következtek. Igyekeztem tartani a tisztes távolságot, de nagyon jól megértettük egymást. Megmutatta a város ismertebb és ismeretlenebb helyszíneit, utcákat, ahova a turisták ritkán jutnak el. Együtt főztünk, vásároltunk, sétáltunk, és rengeteget, de rengeteget nevettünk.

Te szeretsz énekelni?

Nem igazán tudok. Szeretem a jó zenét, meg magamban dalolni, de nincs jó hangom. Se jó ritmusérzékem. Énekelhetek neked valamit? És énekelt. Aztán legközelebb elhozta a gitárját, és úgy énekelt. A közös barátokkal együtt grilleztünk a tengerparton, és a tűz köré ülve vártuk az éjszakát. Ő meg énekelt. Híres szerzők szerelmes dalait. És közben a szeme sarkából engem nézett.

Jövő hét szerdán ráérsz?

Még nincs programom, persze. Mi lesz? Titok! De mondd el, hogy készüljek. Titok! Nem mondta el. Beültünk két barátjával a taxiba, és fél órával később egy Bon Jovi koncerten találtuk magunkat. Négyen egymásba karolva énekeltük végig a Bed of Roses számot. Megkérdeztem mennyivel jövök, azt válaszolta semmivel. Később kiderült, hogy az új telefonját adta el a koncertjegyért.

Utazunk a buszon: égszínkék a szemed, ugye?

Nem tudom. De ő mélyen a szemembe nézett. A belsőmig lelátott. Ott megtalált egy kis ajtót és a kis ajtó kis kulcsát. Mosolyával rásegített, és kinyitotta ezt az ajtót. Oda befészkelte magát a hangja, a szeme, a mosolya, az illata, a lelke, a türelme. Akkor tudtam, hogy nem bírom tovább.

Most mi tévő legyek?

Racionális érvek nem segítettek. Az érzelmek pedig felkavarták a gyomromat éjjel és nappal. Tudtam, hogy nincs helyes döntés. Beszélgettem a holland barátommal, rengeteget. Őszintén. De nem segített. Még mindig nem tudtam, mi a helyes. A lelkem, a szellemem teljesen összekavarodva. Lehetséges két embert egyszerre szeretni? Igen! Ugyanazzal a szerelemmel? Nem ugyanazzal a szerelemmel, de ugyanolyan őszintén. Viszont tudtam, hogy valakit meg fogok bántani.

Késő volt, alváshoz készültem.

Zavarodott lelkem nem tudta, mit tegyen. Ekkor felhívott. Ott volt a ház előtt. Kinéztem az ablakomon és láttam, ahogy lent áll, reményteli szemekkel. Fölkaptam egy ruhát, és lementem. Sétáltunk. Nem szóltunk sokat. Leültünk egy padra. Megcsókolt. Finoman.

Mondtam, hogy ezt nem tehetem meg.

Pár nappal később, a francia barátaimmal elmentünk bejárni Peru híres tájait. Néhány nap a napsütéses hegyekben. Kirándulás, friss levegő, nincs egyetem, alig van internet, csak esténként a hostelben, ahol alszunk, de úgyis sorba kell állni. A napsütés friss levegőben a mágikus Machu Picchu dombjain szabad voltam, és végre kitisztult a fejem. Tudtam, hogy mit kell tennem. Vidáman, nyugodtan, kipihenten, feltöltődve mentem vissza Limába.

A lakótársak házibulival vártak, tudtam, hogy eljön.

Alig vártam, hogy megérkezzen, tűkön ültem. Nevetve fogadtam, hogy elmondjam a jó hírt. De ő szinte rám se nézett. Félrevonultunk beszélgetni. Láttam a szemében, hogy neki is fáj, amit mond. Azt mondta, most mással van. Üresnek éreztem magam, az életem értelmetlennek. A hátralévő hetek fájdalmasak voltak.

Az utolsó napomon meglátogattam.

El akartam köszönni az anyukájától meg tőle. Úgy beszéltünk, mint régen. Úgy nevettünk, mint hetekkel korábban. Aztán sírtam. Fogtuk egymás kezét, és sírtunk. Elköszönt. Beültem a taxiba. Nem tudtam egy szót se szólni. Csak folytak a könnyeim, míg a reptérre értem.

Sokszor írtunk egymásnak.

Az élet ment tovább, ki-ki a maga módján próbálta rendezni dolgait. De mindvégig kapcsolatban maradtunk, hiányoztunk egymásnak, és az emlékekből táplálkoztunk. Felnőttünk közben. Ő iskolát váltott, én másik országba költöztem. Ő a zenével bekerült a médiába, én megint egy új országba költöztem.

Két év telt el.

Kapott munkát egy hajón. Egész nyáron Dél-Európában dolgozott. Tudtam, hogy meg kell látogatnom. Mondta, hogy nincs is szabadnapja. Osztottunk, szoroztunk és megegyeztünk: szeptember közepén Rómában találkozunk. Fél napra.

Bezsongva érkeztem Rómába.

Persze késtem a megbeszélt találkozóhelyről. Neki nem volt telefonja, megpróbált a fülkéből fölhívni, de nem tudott. Hátulról megláttam, és szinte elsírtam magam. Megöleltük egymást. Nevetve, egymásra mosolyogva jártunk fel s alá. Mindegy volt, melyik utcán megyünk. Jó volt egymás mellett sétálni. Aztán visszaemlékeztünk ifjú, bohó világunkra, és hogy mi minden változott.

Aztán megfogta a kezem.

Azt a néhány közös képet azóta is szeretettel nézem vissza. Az a mosoly igen ritka az arcomon. Az a felhőtlen, sugárzó, minden fáradtságot és fájdalmat feledő, ragyogó tekintet.

Megcsókolt a vasút állomáson.

Nem sírtam, azt hittem, hogy az álom most beteljesült, és léphetünk tovább. Valótlan valóság volt az egész. Mint egy mesében. Tudtam, hogy sose fogunk ugyanabban a városban lakni. Tudtam, hogy más irányba megy az életünk. De örültem ennek a pillanatnak. Sokat jelentett ez a néhány óra.

Két évvel később.

Újra Limába mentem, de csak látogatóba. A bátyám egy limai lányba szeretett bele, így őket látogattam meg és az unokahúgomat. Már évek óta Németországban éltem, kellett, hogy „Frau Borosból” „Señorita Eszter” legyen egy időre. Újra fiatal és bohó akartam lenni. Bolondos napok, bolondos esték, bolondságok, vigasságok.

Találkoztunk.

Megváltoztam. Ő is. Már nem nevettünk együtt. Már nem úgy nézett rám. Engem nem csábított el a zenéje. Nem hozta le a csillagokat, én pedig szigorúan néztem ki rövidre vágott hajam alól. Lefogytam, ő felszedett. Sportoltam, ő éjszaka dolgozott. Nyaraltam, és a városban akartam sétálni, ő a haverokkal bulizott.

Elmúlt a varázs. Véget ért az álom.

Velláné Bucsi Mária (Dömsöd)

Lennék…

lennék hajnalodhoz érkező ébredés

sietős utadon féltő odafigyelés

lennék terveidben a lehetőség

elvégzett munkádon megelégedettség

lennék gondolatodban rendezettség

kimondott szavaidban az egyéniség

lennék szívedből fakadó indulat

érintésedben megfoghatatlan varázslat

lennék szemeiden beszédes tekintet

mosolyodban tükröződő rejtett kincsed

lennék izmaidban esti fáradtság

nyújtózkodó testeden jóleső lazaság

lennék ágyad szélén az ásítás

hozzád simuló takaródon puhaság

lennék bármi, ami naponta a részed

bármi, ami szabadon Veled élhet

***

Visszaverődő fénysugár

Te vagy a leggyönyörűbb titok

Az egyetlen, akitől boldog lenni tudok

Te vagy, aki életre kelted

Lényem mélyét felderíted

Kicsalod a legszebb szavakat

Elszórod gondosan a magvamat

Aztán úgy gondozol

Olyan bölcsen hordozol

Hogy a fény felé törjek

Szárba szökkenve

Egyre csak nőjek

Aztán minden csepp élettel

Minden mozdulattal és kéjjel

Virágba boruljak

Öledbe hullva elcsituljak

Szirmaimon a legtisztább színekkel ragyogjak

Letöröd a legszúrósabb tüskémet

Tele a szívem, mégsem beszélek

Elnémítod legerősebb fegyveremet

Nem hagyod szavak mögé bújni létemet

Öledben ringatózó boldogságban fürödve

Nem találom a szót, lázasan keresve

Próbálom elmondani

Amit százszor próbáltam rímbe faragni

A varázslatot, amivel megigéztél

A gyönyört, amivel betöltöttél

Próbálom a füledbe súgni a legszebb szavakat

De csak némán szorítom a nyakadat

Hagyom, hogy a tested belémfeszüljön

Ölelésedre a lelkem végleg felüljön

Hagyom, hogy vigyél, hogy szeressél

Hagyom, hogy suttogva életre leheljél

Annyi sötétben elveszett év után

Remény világít be szobád ablakán

én se leszek több talán

csak Holdról visszaverődő fénysugár

Juhász Eszter (Budapest)

Peron

A vonat még a pályaudvar sínjein áll. Enyhe az idő, lágyan simogató, pedig éles, bőrt fel hasító hűvösnek kellene lennie, ha a napszakhoz és a hónaphoz híven szeretne viselkedni. Befagyott, repedt pocsolyáknak, dérnek, jégnek, sőt hónak, hózivatarnak kéne lennie. Mégis, majdhogynem meleg szellő cirógatja arcomat, és talán mosolyt fakasztana arcomon, könnyed táncot járnék vele, ha nem érezném a bensőmet betonba áztatottnak. Nézem a szerelvényt, majd rápillantok az órámra, hallgatom ismerős énekét, amely jelzi a másodpercek elmúlását.  Ahogy köröznek a mutatók a légzésem egyre hevesebb. Egy tik, egy lélegzet, egy tak, kifúj, ami valljuk be elég gyors, gyorsabb a szokásosnál. Figyelek a levegő vételre, próbálom lenyugtatni a testem dobogását, a vénám lüktetését. Várok a megadott időpontra.

Várom, hogy elinduljon vele az a pöfögő vas, elvigye mellőlem. Csak állok, bámulom őt meredten, ahogy ül, és kifelé hunyorít az ablakon, nem talál a szemével. Azzal a szemmel, amelyet annyiszor láttam már szenvedélyben, zöld lángokkal égni vagy reggelente álmosan, kéken lesni. Elképzelem a szempárt, akárhányszor a sajátomat lehunyom. Végre rám talál a tekintete, elmosolyodik. Muszáj utánoznom őt, félre tenni a semmit magamban és ismét feltöltődni a szerelmével. Tárolnom kell ezt az érzést, az otthont, a biztonságot, amíg lehet, míg ki nem fogy belőlem, el nem illan, mint egy kósza gondolat. Emlékeznem kell minden arcára, tekintetére, amelyeket csak nekem rejteget. Mielőtt felszállt, csókot nyomott a homlokomra. Becézve szólított figyeljek rá, hagyjam abba a sírást és kérve-kérlelt ne álljak ott, míg az a szörnyeteg elindul, ne várjam, hogy velem marad majd, mert szívét zúznám porrá és neki muszáj mennie. Elfordulok az ablaktól, el Tőle.

Már nem látom, bámulok a komor valóságba, a fakó színekre. Elindulok, hiszen ezt akarta, hogy menjek. A pályaudvar eldugott kis zugából sétálok elő, egy apró kalitkából. Ritmusra lépkedek, az egyetlen hangra, amit hallok a zajos pályaudvaron, az órám kitartó kiáltására. Az embertömeg hömpölyög köröttem, mintha el akarna nyelni, ellopni és felfalni élve. Sebzett vad vagyok, könnyű áldozat. Szép lassan a sóscseppek elbújtatják szemem elől a kíváncsi, szánakozó tekinteteket és csitítgatják a lelkemben lévő lüktetést. Elment tőlem, itt hagyott engem. Már futok, nem tudom merre, csak az egyik lépés jön a másik után és talán már repülök, szárnyalok az éjszakai égbolton. A szellő, amely kezdetektől fogva dédelgetett most a hátára kap, ringat, altat engem, mint anya a gyermekét. Magához ölel, míg meg nem érzem a meleg burkot, mivel betakar óvatosan. Zokogásom csitul, rám mosolyog, kedvesen átkarol, majd végig simítva arcomon elenged engem és Én hazatérek, álomtól kábultan, egyedül.

BURIÁN DÁVID

Nélküled

Kár, hogy nem vagy itt, szükségem lenne rád

Összefogott ma ellenem ma az egész világ

Vannak rossz napok, de ez több a soknál

Csak lenne fegyverem, már sírnál a síromnál.

Ne érts félre én nem rád haragszom

De jól jönne most egy frontális karambol

Hogy eljussak innen egy olyan világba

Ahonnan téged nézhetlek minden órában

Elmentem oda, de már visszajöttem

Unalmas volt, s eszembe jutott egy jobb ötlet

Hát visszajöttem érted, s elviszlek magammal

Vagy ez rossz ötlet és inkább én maradjak

Igazad van, ez nem megoldás a bajomra

Inkább maradok és tovább harcolok a szélmalommal

Te erőt adsz majd nekem és támogatsz

Én meg cserébe megmasszírozom a lábadat

De boldogan élünk majd és ez a fontos

Nem az, hogy az otthonunk Buda-e vagy London

Fiatalok vagyunk, s előttünk az egész élet

Nem sokára talán a kezedet is megkérem

De ez mind csak a jövő, ami változhat

Úgy a valóságban, mint valamelyik álmomban

Csak egyvalami biztos, de arra a fejemet teszem

Hogy nélküled még meghalni se merek

PAP ANNAMÁRIA (Kadarkút)

Szerelem

Hogy mi is a szerelem biztosan? Nem tudom. Talán két ember egymásra találása? Azt sem tudom. De tegyük fel a kérdést, mit is jelent a nagy Ő! Egyáltalán létezik? Azt sem tudom, csak azt, hogy azon a bizonyos napon valami megváltozott bennem. De hogy értsétek, kezdjük előröl.

       Egy átlagos napnak indult ez is, mint a többi. Reggel elmentem suliba a kadarkúti Jálics Ernő Szakképző Iskolába, és elindultam az első órámra. Történelem volt sok mindenki bánatára, hiszen tudtuk rajtunk a világ szeme, felelni kell. A tanárnő megérkezett és becsengettek. Osztály vigyázz! Köszönés, jelentés. Két tanuló hiányzik. Az óra közepén voltunk, amikor kopogás hallatszott az ajtón. Bejött egy számunkra idegen fiú. Megláttam és azt gondoltam:

- Te úr Isten! Hogy nézhet így ki valaki?

 Nagy bánatomra mellém ült és ráadásul egész órán járt a szája ahelyett, hogy írta volna az anyagot, hiszen holnap dolgozat. De vajon rá is vonatkozik? Ő is írni fog?  Miért mellém ült le? Hisz volt egy csomó üres pad. De mindegy is, ne rontsuk el az első napját. Szünet van a következő óra angol lepakoltunk a barátnőmmel és kimentünk. Ahogy haladtunk le a lépcsőn szembe jött velem az a bizonyos lány, akit ha meglátok, meg tudnám fojtani egy kanál vízbe, vagy a Tiszába hajítanám. Bementünk a terembe, mert a csengő már megint megszólalt. Viki néni bejött, majd megkérdezte ki az új fiú, akit üdvözölhetünk az osztályban. Én így szóltam:

- Ő mister Dumagép!

- Anna, azért te sem panaszkodhatsz! - vágta rá a tanárnő.

- Szilveszternek hívnak! - felelte a fiú.

Telnek a napok, a hónapok. Úgy nézett ki, Szilveszternek sikerült beilleszkedni, bár most sem bírom őt, de azért egész elviselhető. Egyik délután az iskolából tartottam hazafelé, gyakorlatom volt, ezért későn végeztem. Besötétedett. Szilveszter így szólt hozzám:

- Hazakísérhetlek?

 - Nem! Nem akarom, hogy hazakísérj! Sem azt, hogy hozzám szólj. Egyáltalán nem is akarok az osztálytársad lenni! Miért pont a mi osztályunkba kellet jönnöd? Vedd már észre, hogy csak azért bírnak az osztályban, mert felkarolt téged Géza!

Másnap a suliban összevesztem a többiekkel, és mindenki magamra hagyott. Az osztályból kifele belém rohant egy felsőbb éves, és az összes könyvem kiesett a kezemből. Azt gondoltam magamban, ez életem legrosszabb napja. Ahogy a könyveimet szedegettem fel, Szilveszter odalépett és segített felvenni őket.

- Parancsolj! – mondta.

- Köszi! - válaszoltam, és elmentünk órára.

- Melléd ülhetek? A többi hely már foglalt – érdeklődött.

- Természetesen! Úgysincs itt Angi, így ezen az órán amúgy is csak unatkoztam volna. De kérlek, maradj csendben, mert nem szeretnék egyest kapni!

 Mivel rossz napom, ledőltem a padra és nem érdekelt, mit magyaráz a tanár. Aztán egyébként sem nagyon értem. Szilveszter mellettem ül és dolgozik az órán. Úgy tudtam, ő sose figyel oda, mert ártana az egójának. De ezek szerint tévedtem.

- Jól vagy? - kérdi bársonyos hangján.

- Igen jól. Köszi. Csak fáradt vagyok, és a barátom az imént szakított velem - mondtam szomorúan.

- A szerelem néha fáj! - simogatta meg fejem Szilveszter. Én rámosolyogtam, ő pedig vissza rám.

- ÁUUU! - kiáltottam fel az órán.

- Mi történt? - kérdezte Szilveszter.

- Belement valami a szemembe. Megnéznéd?

- Persze - mosolyodott el. 

Ahogy a szemembe nézett valami olyan érzés fogott el, amit talán még nem is éreztem.  Szerelmes vagyok.

- Gyönyörű szemeid vannak! - mondta Szilveszter, majd megcsókolt.

-Bo..bocsi! - dadogta halkan.

- Semmi baj! - mondtam neki mosolyogva.

     Azóta Szilveszterrel elválaszthatatlanok vagyunk, és ki tudja, talán ő a nagy Ő.

ABAI BIANKA (Kadarkút)

Szerelem

    Sok ember azt hiszi, hogy létezik a nagy Ő. Hát én is közéjük tartozom, és tudom is, hogy miért.

   Egy kémia órára bejött a tanárnő és bejelentette, egy hogy új osztálytársunk lesz. A következő órára meg is jelent egy fekete rasztahajú fiú, fején fülhallgatóval. Mikor beléptem a terembe, ő már a padban ült és felfigyelt az érkezésemre. Szeme végigpásztázott rajtam, az arcom megtelt vérrel, éreztem, ahogy vörösödöm. Gyorsan a földre szegeztem tekintetemet és odaültem elé a padba, mert ott volt a helyem. A magyartanár hirtelen megjelent és már mondta is a feladatot. Vajon mikor csengethetek be? És mikor csengetnek ki? Gondoltam magamban, és éreztem, hogy megböknek hátulról. Megfordultam, és a világ két legszebb barna szempárjával találtam szembe magam.

- Őhöm..., ha jól tudom, akkor veled vagyok párban - szólt lazán.

- Tessék?!- kérdeztem, mert nem értettem.

- Most mondta a tanár, hogy párban kell órán dolgozni, meg a házi is így lesz - mosolyodott el.

 - Hol jártál eddig?

Újra vörösödtem. A nevét sem tudom, de már megbabonázott. Nekiálltunk kigyűjteni a görög isteneket, és egyszer megszólalt.

- Miért kell ennyi görög istennek eszköz? Hisz á...mindegy inkább miért voltak mezítelenek? Senki sem kíváncsi a .... Na jó inkább eszek egyet. Ezen mosolyogtam egyet. Elővett egy csomag gumicukrot és megkínált.

 - Hülye vagy?! Le fogunk bukni! - képedtem el.

- Ugyan már, én sosem bukok le. - mondta tök lazán, de amint elhagyta ez a mondat a száját a tanár megjelent mögötte. Ő észrevette, hogy mit nézek.

- Jó napot tanárnő! Kér egyet? - nyújtotta felé a zacskó édességet.

- Van epres?

- Most az egyszer elnézzem neked.

- Köszönöm!

  Vett is ki belőle három darab cukrot.

- Ez meg mi volt?! - eszméltem fel a történtekből.

 - Engem mindenki szeret, egyszerűen imádnivaló vagyok.

Ezen hangosan felnevettem! Mindenki felém fordult, mert én az egy év alatt alig szólaltam meg, és az osztálynak fura volt, hogy nevetni hallanak. Ő is mosolygott.

- Ja, persze, egoista meg én vagyok! – szólaltam meg nevetés közben.

- Szép a mosolyod. - szólt hozzám Kevin, az előttünk lévő padból.

- Köszi! Azt hiszem, ez most egy bók volt.

Te jó ég! Az új fiú engem nézett, de olyan furán, mintha nem értené ezt a jelenetet.

- Az a srác most vette észre a szépségedet? – kérdezte meglepetten.

- Nem, csak a szüleim halála óta most mosolyogtam először - csuklott el a hangom.

- Mi történt? - kérdezte lágy hangon.

- Két évvel ezelőtt volt egy táncelőadás. Télen épp odatartottak, amikor karamboloztak. Azóta a nagyszüleim nevelnek.

- Részvétem.

- Nincs kedved eljönni velem moziba? Csak, hogy ne legyen rossz kedved - terelte a témát, aminek örültem is.

Te jó ég! Most kapcsolok! Elhívott randizni. De miért ne?!

- Elmegyek, köszi!

   Ekkor megszólalt a csengő. A következő órán nekem spanyolom, neki meg franciája volt. Most tényleg randira hívott?! Uh...ez tök jó! Azon a randin rengeteget nevettem, és ezt neki köszönhettem. Elhozta számomra a reményt. Mama szerint szerelmes lettem. Én hiszek neki. Tudom, hogy igaza van!

FITOS EMESE  ( Kadarkút )

BÁLIND JÁNOS

Az út

   El se hiszem, hogy így kezdődött, mikor találkoztam Lucyvel.

   Egyik este anya elküldött a vacsorához valamilyen alapanyagért a közeli közértbe. Téli este volt, korán sötétedett. Épp hazafele baktattam mikor a semmiből feltünt egy gyönyörű, fakó fehérbőrű, olyan 160-cm magas vörösszemű, fehérhajú lány. Mikor a hold sugarai megcsillantak ezüstös fürtjein, és vörös szemével kétségbeesetten a szemembe nézett, úgy éreztem az általam  annyira gyűlölt szerelem újra felülkerekedik rajtam.

   Tudtam, hogy nem szabadna belekeverednem, mert akkor a nyugalmas hétköznapjaimat felváltja valami szokatlan és veszélyes. De azt is tudtam, hogy nem hagyhatom őt cserben. Ebben a pillanatban meghallotam, hogy valami vérszomjasan szuszog a sarkon túl, és őt keresi. Így nem sok időm volt gondolkodni. Bár abban a pillanatban már mindegy volt, mert az ösztöneim előrébb haladtak mint az eszem, így már kézenfogva rohantam vele egyenesen oda, ahol mindig a legnagyobb biztonságba éreztem magma, a temetőben. Hát nem volt a legnagyobb ötlet, mert a fenevad is úgy látszott, hogy idejön. Vagy legalábbis innen jot, mert a legrégebbi kripta ajtaja nyitva volt, és a falumban járt egy olyan legenda, hogy abban a kriptában egy nosferátót zártak be, és ha az egyszer onnan kiszabadul, igába hajtja az egész világot.

   Miután beértünk a temetőbe, elrejtőztünk a kriptától legtávolabb álló sírkő mögé. Olyan fél perc múlva a nosferátó is beért és elkezdett minket keresni. Mondjuk csak áltattam magma, mert rögtön tudta, hol vagyunk. Odarohant a sírkőhöz, ahol voltunk, és egy ütéssel ripityára törte. Addigra viszont már egy másik sírkő mögé rejtőztünk. Mivel szörnyvadász családban nevelkedtem, ismerem a rejtőzködés csínját-bínját. Egész kicsi korom óta a szüleim olyan játékokat vettek nekem, olyan kötélpályát csináltak, és olyan bújócskára tanítóttak, ami felkészített erre a napra. Mintha tudták volna, hogy el fog jönni.

Apám körülbelül egy éve halt meg, és a halálos ágyán mondta el, hogy kik ők, és hog miért kellett egy ilyen kis elhagyatott helyen élnünk.

Ez a fogócska a nosferátóval egészen napkeltéig folytatódott. Mikor elkezdett pirkadni, az az átkozott élőholt visszatért a kriptába és szabad útunk lett volna a temető kijáratáig, hacsak nem gondoltam volna úgy, hogy jobb lenne megszabadulni a szörnytől.

Bár nem sokat csináltam, csak bementem a kriptába és a nyakába akasztottam a keresztemet, amit azóta visszakaptam Lucytől. Mikor kimentem a kriptából, bezártam magam mögött az ajtót, de a biztonság kedvéért egy kis szenteltvizet is öntöttem a kriptaajtó belső ajtajára meg a külsőre  is. Ekkor újra megragadtam Lucy kezét és rohantunk haza anyámhoz, aki már természetesen az ajtóban állt egy fakarddal a kezében, és várta,  hogy megjöjjek. Gondolom, valami ilyesmire számíthatott, mert mikor meglátott minket a ház ajtajából, rögtön nekünk is ugrott, ahogy szokott. Mert ha egy percet is kések, ő már a fejemet akarja venni.

De hogy egy lányal futok haza reggel, miközben ő vacsorára várt, így ez kicsit most veszélyesebb. Amikor láttam, hogy anyám vérszomjasan rohan felénk, gyorsan fölkaptam Lucyt és megkerülve anyát felrohantam a szobába.

Mikor felértunk a szobába, akkor veszem csak ésszre, hogy Lucy még mindig a karomban van. Kicsit meglepődve letettem és bocsánatot kértem tőle, hogy belerángattam ebbe.

- Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe! – mondtam, és olyan vörös lettem, mint a rák.

- Ne sajnáld! Nagyon vicces volt, és amúgy is én , hogy belekevertelek ebbe.

- Nincs gond.

- Nos, akkor ha nem bánnod, én már megyek.

- Így nem mehetsz el! Teljesen kiizzadtál az éjszaka, és mivel tél van, így fagy is az éjszaka.

- De nem akarok még több gondot okozni.

- Egyáltalán semmi gond! Örülök ha, jön vendég. Úgy sincs sok barátom, így mindig jó, ha jön valaki.

- Értem akkor használhatom a fürdőt?

- Persze, lent van. Lemész a lépcsőn, Elfordulsz jobbra és rögtön ott van szemben.

- Köszönöm. Jaj még be sem mutatkoztam! A nevem Saizeic Lucya. De hívj csak Lucynek!

-Rendben.Az én nevem Jani.

Ezzel bólintott és lement fürdeni. Pár perc múlva, mikor levittem neki egy melegítőt, öszefutottam anyámmal. Mondhatni, hogy miután Lucy végzett a fürdéssel, hosszú perceken át hallgattuk anyám kioktató leckéjét, hogy mi a helyes és, hogy miért nem jöttem haza.

Szerinte Lucyvel voltam kettesben valami eldugott helyen. Mikor befelyjezte, elmondtam neki, mi is történt valójában.  Mondandóm utám ismét lement a nap, így Lucyt marasztaltam vacsorára. Mivel nagyon kedve sem volt menni, itt is aludt.

Ő fent aludt az ágyamon, én pedig mellette a padlón, mert nem mert egyedül maradni. A régi legendákból annyi igaz, hogy a nosferátó nem léphet be idegen házba, csak ha a tulaj meg is engedi neki.  Innen meg nem fog kapni engedélyt, az is biztos.

Így legaláb ez az éjszaka nyugodtan telt. Másnap elkísértem haza a leányt .Mielőtt elváltak uútjaink, elmondtam neki mindent, ami segítségére lehet a nosferátó ellen.

Mikor hazaértem, megnyugodtam hogy többet nem fogok így érezni senki iránt. Vele meg biztos, hogy újra összefutok. Másnap a suliban az első három óra zavartalanul telt.  A negyedik órában viszont az osztályfőnök egy b meglepetést tartogatott. Bejelentése volt.

• Na, megint körmölhetek egy darabig. Új osztálytársatok jött. Nemrég iratkozott be. Nem sokat akarok elárulni róla, cask azt, hogy ugyanonnan jot, ahonnan te Jani.

Most már  a rosz előérzet szörnyű érzéssé vált, mert tudtam, hogy ki iratkozott be.

• A neve Saizeic Lucya. Jöjjetek ki jól vele!

Még mielőtt Lucy belépett volna a terembe, én a terem hátsó ajtajához vonultam, és szépen kilógtam a teremből, egyenesen a suli tetejére.

A többiek tudták, ha valami nem tetszik, vagy ellene vagyok, akkor mindíig a suli tetejére megyek. Azt viszont nem is sejtették, hogy akkor is ide jövök, ha nyugtalanság tölt el.

A nap végén, mikor mindenki elment haza, bementem a terembe a cuccomért, de meglepetésemre össze volt pakolva, és az asztalom tetején volt. A töbiek sose nyúlnak a holmimhoz azóta, hogy megkértem őket.

Csak két ember tehette igazából, mert a suliban van két gyerekkori barátom. Az egyik Dervis, a másik pedig Lina. Dervis szerint tetszem Linának, de mikor rákérdeztem, tagadta az egészet.

Mindketten tudják, hogy vélekedem az ilyesmiről. Bár azt hallotam, hogy Lina beteg  Derv pedig heccből sem nyúlna a holmimhoz. Így csak Lucy lehetett.

Szerencsémre már nem volt a teremben, mikor leértem. Gyorsan felmarkoltam a dolgaimat és rohantam a buszhoz, mert majdnem lekéstem. Viszont a buszon egy kellemetlen meglepetésel kellett számolnom.

Lucy ott ült a hátsó ülésen. Jobb oldalon közvetlenül az ablak mellett. Én úgy csináltam, mintha észre sem vettem volna. Kértem egy jegyyet hazáig és beültem a leghátsó, mivel általában ott ülök.

Úgy fesett, Lucy nem is vett észre. Ennek nagyon örültem, bár a lelkem mélyén kicsit bántott a dolog, csak akkor nem akartam tudomást venni róla. Mikor a busz elindult, felvettem egy fülhallgatót és megszűnt számomra a világ.

Megérkeztünk a falum buszmegállójához, feláltam és elindultam lefelé. Ekkor öszeütköztem Lucyvel. Segítettem neki, bocsánatot kértem, és leszálltam a buszról. Ő is itt szállt le, és valami miatt hazáig követett.

Mielöttt megállátuk volna, előrerohantam. Lucy kicsit meglepődött. De ő is elkezdett futni utánam. Eddigre viszont én már eltűntem egy sarkon, és ott megálltam, bevártam őt. Mikor kétségbeesetten rohant utánam, mert azt hitte szem elől tévesztett. Befordult a sarkon és legnagyobb meglepetésére ott álltam.

- Hát te miért követsz?

- Nem is követlek!

- Akkor hova ez a nagy sietség?

- Úgy fest, lebuktam. Szerretném megköszönni, hogy megmentettél, és remélem jól kijövünk majd - ezzel elmosolyodott.

Ez a mosooly belevésődött az én kőszívembe, és éreztem, hogy kezd a szívem meglágyulni.

Egy zavart mosollyal válaszoltam:

-Én is remélem, hogy jól kijövünk. Igazság szerint azóta nem közeledtem az emberek felé, mióta apa meghalt. Elzárkóztam, és két hónap múlva  "kőszíivem" lett.

Mikor apa meghalt, nagyon szomorú voltam. Ha valaki közel jött hozzám és megpróbált megvígasztalni, azt eltaszítottam magamtól. Amikor már végleg nem bírtam tovább, elmentem a temetőbe és leültem apa sírjára.

Végül ott megnyugodtam. Most, viszont van valaki, aki képes kiolvasztani a kőszívemet. Reméltem, hogy ez nem fog sikerülni. De hamarosan olyan dologok következtek. amire én sem számítottam…

Tölgyesi Péter: Álomfogó

Csak egy átlagos téli este,

Leesett az első hó, fehérség van mindenfele.

Csend van. Nyugodt minden,

De valami még sincs rendben.

Megmagyarázhatatlan erő súlya nehezedik testemen,

Nem enged, csak ugrál a szívemen.

Mint ha soha el nem múlna, nem hezitál,

Lelkem visító némasággal kiabál,

Keresi segítő gondolatok sokaságát,

De nem leli gondja elől szabadulását.

Nem értem, nem tudom, oly hirtelen történik minden,

Miért fáj, miért nem enged, megoldása miért nincsen?

Tegnap még tudatlan ifjú titán, ki keresi boldogságát,

Ma rokkant, öreg lélek, mely elvesztette pontosságát.

Szíve ritmusa szabálytalanul verdes,

Pulzusa állandó 100 per perces.

Pedig nyugodtnak kéne lennie,

Hiszen nincs mit már tennie.

17 óra angyali nyugalom előzte meg kiborulását,

De hova ez a nyugalom most?

Miért nem fitogtatja tudását,

Miért érzem gyors, kíméletlen bukását?

A gondra gondolni van gondom,

Hiszem sorsom még sosem alakult úgy, hogy azt érezzem,

Nincsen semmi dolgom, gondom, csak a sorsom követése,

És ennek a lánynak az ölelése.

Megnyugtatja szívem, lelkem, egész testem,

Nem érdekel, hogy mi lesz a vesztem.

Most fúj a szél, esik a hó,

Elmémnek fáj a való,

Innen messzire menni volna jó,

Ahol már nincs tennivaló.

Fájdalmak fájdalma, gyötrelmek gyötrelme,

Angyalok bánata, ördögök öröme

Kereszttüzében éljük az életünket,

Melyben nem mindig kapjuk meg a bérünket.

A bérünket, mely nem anyagi vagy tárgyilagos,

Hanem lelki, eszmei, titokzatos.

Azt akarom érezni, amit aznap este éreztem,

Nem foglalkozni a másnappal, hogy mi a végzetem.

Élni a pillanatnak, nyugodtan, csendben,

Vele összebújni, s tudni, minden rendben.

Ha ez csak egy álom volt, Álomfogó dolgozz hát,

Végezd a dolgod, ne hagyd, hogy elmúljon,

Hadd maradjon velünk a boldogság,

S akkor nem kell mindenáron elbuknom, csak álmodnom!

Egy éve

Egy éve, hogy először közel engedtél,

Egy éve, hogy először úgy érintettél,

Egy éve, hogy fölém hajoltál,

És egy éve, hogy megcsókoltál.

Abban a pillanatban érezhettem először,

Hogy milyen az, mikor a vonzalom felőröl.

Nem vágytam semmi másra,

Csak, hogy vággyal teli tekintetünket vessük egymásra.

Egy éve, hogy egy egész éjszakán át,

Nem tettünk semmit, csak néztük egymást.

Egy éve, hogy egy éjszakán át,

Nem tettünk semmit, csak éreztük egymást.

Éreztem, hogy vágysz a szeretetemre,

Éreztem, hogy én is vágyok a Tiedre.

Éreztem lelked melegségét,

S szíved teljes közelségét.

Egy éve, hogy egy egész éjszakán át,

Csak néztem a barna szempárt.

A szempárt, mit a világon bárki megirigyelhet,

Hisz ilyen érzelmes szemeket sehol a földön nem lelhet.

Életem legszebb éjszakája volt,

Mit Vele először töltöttem,

S azóta is én vagyok a legszerencsésebb,

Hogy minden reggel mellette ébredtem.

Egy éve, hogy először érezhettem,

Hogy Ő az, aki kell nekem.

Egy éve, hogy láttam a szemében: csodák léteznek,

S éreztem, amiről az emberek csak beszélik, hogy éreznek.

Egy éve, hogy először csókoltalak Téged, Te tündéri lány,

Téged, kinek csókjáért azóta is sóvárog a szám,

Hadd érinthesse újra ajkadat,

Mely érintés jelenti nekem az oltalmat.

Te vagy a társam, a párom, a szerelmem,

Ki nélkül szegény és üres lenne életem.

Egy éve már, hogy úgy látlak, érezlek, érintelek,

Ahogy senki mást soha eddig és soha már nem érinthetek.

Hálát adok hát annak, kinek ezért hálát kell adni,

Legyen az bárhol, bárki és bármi.

S kérem tőle, engedje,

Hogy még sokszor egy évig szívemet Ő viszont szeresse.

KULIMÁR JÁNOS

                              Sorsomba léptél

            Napsugár-fonalat húzott a fák között a vasárnap

délelőtt, s remegő pillád fűerdeje mögött a tested törvénye

szerint a végletekig nőtt az igény, én pedig jövőm

legszebb szerelmes versét írtam matató újaimmal gerinced

hídba hajló ívén, s tán csak sejtettem, hogy talpunk alatt

mozdult a lomha televény.

            Azt is csak én reméltem tán, hogy minden ütemre

fakultak benned a sejtjeidbe ivódott emlékek és az alkalomhoz

nem illő kérdéseim oly távolinak tűntek, mint az origó. Válasz

nem jött, de kit érdekelt, már csak azt éreztem, hogy az egész

világot tartom az ölemben… Aztán átölelt a hallgatag erdők

felől érkező zefír és elcsitult idomaid csöndje, melled

bársonyára omoltam pihenni, mint kővé dermedt nagy titkok

tudója és micsoda gyönyörű ég vigyázott ránk, - tavaszunk

tiszta ege, - mely körberagyogott a Zempléni hegyek fölött.

            Elringatott a sodró szerelem, egyszerre

vágytam uralkodni, és megsemmisülni -, noha tudtam, hogy

minden, ami velem történik, nem az én érdemem: a fátum

vezetett kézen fogva feléd. Paradox állapot: a természet

áldásaiban gyönyörködve mágikus erőkben hiszek, s én a

kicsinyke patak, mindent feléd, a Nagy Óceán felé viszek!

            Árad a patak Ómassa hűs erdejében, te

köveket szedsz a dús lombok alatt, én hallgatom, ahogy

szerelmünk csobog, mint áradó dallam, a simogató vízen.

És álmodozom. Arról, hogy olyan szigetre viszlek, ahol

antracit-színű az éjszaka és ahol csak én csodállak, ha a déli nap

özönében, a hosszan elnyúló part fövenyén apró sikolyokkal

felsír Vangelis zenéje – s ahol én lennék a végzetes vágy,

mikor karjába kap és csúcsra röpít a szédült szenvedély.

            Szívemről leszakadnak évszázados kövek, régi

majálisok szénaillatára, kőrisfák nehéz szagára és sós könnyek

ízére emlékezem. Ruhád forró bársony s életem halad körződ

nyomán, nagy csendekre várunk majd lágy, őrült csillagokkal

üzenő dallamokra, szenvedéllyel s hosszan fonódunk egybe,

sóhajunk a mélyfekete zsíros földekről száll az egekbe,

 s mint gyönyörtől terhes buborék szakad szét a semmibe.

            Te vagy a zaklatott alkonyat, az erdei ösvényre hajló

árnyékos lomb, veszélyes vizeken a parti fény és kapkodó

ölelkezések idején a sürgető befogadás. Rád várok, egyszer

Óceánok háborgásával máskor a belátható idők nyugalmával,

mert együtt kell élni azzal a felismeréssel, hogy egyikünk sem

tud láncra kötve élni. Kellesz nekem, hogy villám-idejű 

múlandóságomon szomorúságba sose essem.

Tudom, hogy ez véresen komoly és mégis egy kicsit

játék -, az élet ilyen! – s nem minden alanyi jogon járó,

ölünkbe hullt ajándék. Működnek  „rémes-fátumok”, s ahogy

H. Spaermann mondta: „Az ember örökre oda fut be,

amerre tekintgetett, vagy föl, vagy le.”

            Vigyázok rád és minden szavam érted lázad, küzdök

érted, miként kivívott értékeiért megküzd minden zaklatott

század. Mosolyod örökre óvott vagyonom, s mint láthatatlan

gyújtózsinór, átível az angyalhajból font vágyakon.

Mosolyodban és széteső könnycseppjeidben formálódik a

jövőm, melynek igyekszem kutatni a titkát -, hiszen tudjuk,

hogy Rembrandt is elfelejtette Saskiát.

 
            Nekem Te vagy minden idők asszonya s ahová belépsz,

kizársz minden fényt, egész életed zaklatott, ideges vágyakozás,

gyógyuló sebed felsajog még s tán lángot kap patyolat-szerelmed,

 - mint párizsi tetők fölött, még egyszer a Szajnába hulló nap.

            Ha a „szép ámulások szent városa Párizs” – akkor

nekem Te vagy Párizs, ahol a  hulló hó íriszek illatával

keveredik, s ha az összehajló erdei ösvényeken rám nézel, 

a Táltos arcodra Csinszka-mosolyt varázsol. Nyitott

szemembe belehullt jövőd: ott áll márványba öntve, mint

 Ady „eltévedt lovasa” - s kívánom, hogy lelked új

tartományokból felém áradó üzenetét mindenki arcomról olvassa.

A szerelmes férfi…

Boldog, mert félelem nélkül él,

és bármit tesz: célja van,

bármerre jár, bárhová lép,

sehol sem hontalan.

Hull reá feloldón,

áldó egek gyémántpora,

s ilyenkor átzúg a pusztán,

mint hamvadó vágyak ostora.

Boldog, mert félelem nélkül él,

mint a Napra kacagó rögök,

máskor felhőkön száll,

hol fényt isznak a ködök.

A májusi szél simogatón fut át

rajongástól sebzett szívén,

s húsába tép egy kedves lánc,

ha  arcod feltűnik szeme ívén.

Boldog, mert félelem nélkül él,         

előtte a táj, a lét határtalan,

nem zavarja semmi ismeretlen,

ám tudja jól: a vágynak ára van.

Büszke lesz rád, és szelíden elidőz,

mint a szűrt fény, Párizs lombjain.

Gyúlnak lelkében ropogó tüzek,

és lángot kapnak tested dombjain.

Boldog, mert félelem nélkül él,

nem zavarják lidércfények,

 csábító öblök hívogatják,

s az égből tengerbe zuhant kékek.

Egy izgalmas életen át elkísérik,

az ébren átélt szép reményű álmok,

melyekről azt susogja a végtelen:

örökké égnek majd e lángok!

Orsós Dávid Roland

Az Igazi Kincs

Szeretlek téged, ezzel kezdem sorom,

tudd meg, hogy a kötelék, ami köztünk van szoros.

Elfeledni téged az Isten nem enged,

tudatja velem, hogy még szeretnek.

Tudatja velem, egymásnak vagyunk szánva,

mert ha lecsukjuk a szemünket kinyílnak a szárnyak.

amikkel eltudjuk érni azt, amit senki,

kérlek szeress még, úgy, mint eddig.

Nélküled minden rossz, szürkék a percek, kérlek segíts,

hogy mindent újra kezdjek.

Nélküled mostoha minden egyes lépés,

a lábamat felemelve az egész világ széttép.

De ha veled vagyok, úgy érzem gazdag lettem,

mert a boldogság teljesen beteríti a lelkem.

Szerelem fontosabb, mint bármelyik ékszer,

ha megtagadod az élet ami lincsel.

Ha veled vagyok az olyan, mint egy álom,

semmi sem ébreszt fel, amíg az arcodat látom.

Ha veled vagyok, az olyan, mintha szállnék,

a boldogság kék madarán, és nincs hátsó szándék.

Lisa (Kadarkút)

Hamis kép

Tudom, ostoba vagyok, hisz csak hiú ábránd vagy,
kit én nagyon akarok.

De érzem, sose leszel enyém egészen,

hiába is csodállak, nem nekem ragyogsz oly fényesen.

Tudom, tán kevés, mit én adni tudok,

de csak ennyi telik tőlem, érts hát meg engem,

szeretlek téged, még ha te ezt nem is érzed.

Minden szomorú pillanatban felsejlik elmém elrejtett zugában homályos arcképed,

de egy idő után rájöttem csak a gondolataim éltetnek téged.

A teljes kép számomra apró darabkákból lassanként összeállt.

Mégis csalódtam, mert nem azt láttam mit látni akartam, a szemem előtt fátyol lebegett sokáig,

mert nem eszméltem rá  ki vagy,

szemem becsuktam, hogy ne láthassalak igaz valódban.

Minden állarc melyet én rád szőttem, szövevényes gondolataim sokaságával, most elszakadt,

s tudtam, így már te nem az igazi vagy.

S érzelmeim tengerében háborogni kezdtem,

hova tűnt kit régen én úgy szerettem.

LACZKÓ KRISZTINA (Csolnok)

Szerelem

Félek Tőled,

csodállak,

szeretlek.

Szépnek látom

ereit kezednek.

S ha fáradságtól

elomlik a tested,

szeretném simítni

ráncait szemednek.

Mert tán megtalálom,

magamat,

                           Tebenned.                           

Ha csókodat érzem…

Ha csókodat érzem az ajkamon,

soha többé nem szomjazom.

Ha csókodat érzem a kezemen,

a szívem lassanként megpihen.

Ha csókodat érzem a vállamon,

szárnyalok aranyló dombokon.

Ha csókodat érzem a keblemen,

fellángol bennem a szerelem.

De csókodat érezni nem fogom –

                               mert szerelmünket csak álmodom.                           

HENRICH CSILLA

MÁMOR

Nem a bor mámorától szédülök,

A szerelem nektárja  ami részegít

És bódító magaslatba repít.

S odafönn vad táncot járva

Csillagot rabolok garmadába

S rád szórom mind, kedvesem.

Közben arcodat figyelem,

 És tested feszült ívét látva

Újra vágyom föl, a magasságba.

EMLÉKEDRE

Hiányzol.

Hiányod minden nap ezerszer érzem,

testi-lelki szerelmedtől

mindig is féltem.

Féltem, hogy egyszer majd tova száll,

ha elrabol tőlem a fekete madár.

S most itt vagyok egyedül,

testem hangodra már nem rezdül.

S az érintés varázsa csak vágyódás

mi elvész a ködös félhomályba.

És mégis, minden éjjel fény dereng,

Álmomban jöttödre figyelek

Csókod érzem, pihe remeg

sóhajom az öledbe vezet.

S a lelkem a lelkeddel eggyé válva

felragyogunk együtt az éjszakába.

Végh Darinka

Akarsz-e szeretni?

Napsugárból volt az este
Dallamtalanul szólt a zene
Nem volt könny, csak mosoly
Vele tényleg boldog volt.
Egyszer írt neki egy levelet,
De a lényeg inkább a vers lehet.
Akarsz-e szeretni? Ez volt a címe.

Akarsz-e szeretni?
Engem úgy igazán, örökre szeretni?
Mindenedet nekem adni,
Mindenemet elvenni.
Hogy egyek legyünk –
Hogy együtt lehessünk.
Akarsz-e együtt a sötétbe menni,
Akarsz-e nevetni, sírni, értem meghalni?
Akarsz-e tőlem ezer csókot?
Ködöt, könnyet, Napot, mindenféle jót?
Ezerszer ugyanazt a dalt meghallgatni,
Ugyanazt az álmot kergetni,
Ugyanazt a szót mondogatni,
Hallgatni hosszan, néha-néha félni?
Akarsz-e halált, verset, cifra temetőt?
Egy angyalt magad mellé a mennyből?

Akarsz-e szeretni, szeretni mindörökkön,
Álmunkban élni, mely valóra vált?
Világok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Gyűrű az égen

Belenézett a lemenő napkorongba, mint elárvult pupilla meredt vissza rá. Addig nézte, amíg tekintete teljesen bele nem veszett a látványba, de nem volt baj, mert úgysem várt rá senki. Amióta elhagyta, nem várt rá senki. Az az összes fény, ami most az égen parázslott, egykor az ő társa volt, egykoron az ő elárvult pupilláját ölelte körül, amíg fel nem költözött az égbe. Az övé volt, és úgy imádta, mint senkit azelőtt. A gondolat a szívébe mart, hirtelen elmosódtak az égi fénycsíkok, látta magát azon az estén, amikor a gyűrűt kapta. Amikor egyszer az erkélyen ült vele; ahogyan azt mondta: „Szilárd akaratom, hogy örökké szeresselek.” Mosolygott, ahogyan most a Nap, felette két felhő, olyannak tűntek, mint a két szemöldök íve. Azok is csak az övé voltak, de ami nincs, azt senki sem birtokolhatja többé. Úgy múlik el, mintha soha nem is létezett volna.
Így nincs már semmije, csak az a tűzgolyó ott magasan az égben, ami egyre jobban izzik, mint a szerelmük annak idején – de eléri a tetőpontot. Utána már csak sötétedik majd, a Nap belefullad a fekete éjbe, mint ahogyan ő fullad most bele a gyászba.

SZAKÁCS ANNA

Felszabadulás

Halvány fények, koppanó léptek,

Magányosan, szelíden élek.

Sötét, kihunyt ez a lélek.

Ajtók zárva, torlaszolva,

Hét lakat alá vonva.

Kérlelsz: belépés oda?

Halkan suttogom: menj tova.

Boldogtalan csendem megtörik,

Kívülről hangok ezre ömlik.

Lelkem már csak hat lakat őrzi.

Hosszú órák, napok, hetek,

S kis rések jelennek meg.

Mit tűrök és engedek,

Bár magányomért epedek.

Reszketés és remegés ölel,

De aztán izzó remény önt el.

Most már csak öt lakat föd el.

Rebbenő fények, fojtott hangok,

Fel-felbukkanó arcok.

Segíts! Szökni akarok!…

De végül mégis maradok.

Szokatlan még ez az érzés:

Egyre fájóbb, hogy élek.

Már csak négy lakat éget.

Bizonytalanok a léptek:

Megmutatják, hogy félek…

De te kiáltasz értem,

És én közeledem végre.

Rettegésem lassan olvad:

Ehhez te nyújtod az okokat.

Már csak három lakat fojtogat.

Feléd nyújtva a kezemet,

Kapaszkodót keresek.

Rám mosolyogsz kedvesen,

S csak nézzük egymást csendesen.

Bár még kissé kételkedem,

Azért a remény is ott van bennem.

Már csak két lakat fogja lelkem.

Bizonytalanul lépdelek,

Tétován nézegetek,

De még így is kellemes,

Hiszen veled vagyok teljes.

Nem tudom, hogy elhiszed-e,

De azt szeretném: vigyél messze.

Már csak egy lakat bilincsel le.

Arra kérlek, legyél velem,

Belőled sosincs elegem.

Most már tudom: szeretlek.

Könyörgök: had legyek veled!

Csillogó fények, dübörgő léptek,

Boldogan, szerelmesen élek.

Felszabadult ez a lélek.

KANALAS DOMINIKA

I.

mélysötét titkom

te vagy

a tegnap és a ma határán

csak te csak te

nem is érzed a szemeket

fejembe zárva hogy vagy

féltelek

négykézláb másznak az árnyakban

csukva van a szemed

vagy megvakultál

keresem a kulcsot ami kienged

s még remélek

egyszer talán azt feleled

maradnék

Üres

Mióta elmentél, itt hűvösebb

A füzet, a szék, a toll nyele,

Nehezen zuhan a szó veleje,

S szárad áttetszőn, mint üvegmecset.

A tompa földön öltözik a szél,

Betonsivatagon zúg keresztbe,

Szaggat, üt, tép, örökkön űzetve,

S groteszk álmokat rajzol, mint ki él.

Ó, azt hittem már, lágy völgyben vagyok,

Hajad vad erdei elrejtenek,

Mint cukrot a víz, felold két szemed,

S tenyered közepén elbújhatok!...

Soványan ülök, nézem, hogy virítsz,

Orchidea, nem élsz meg te nálam,

Mindkettőnket tönkretesz a vágyam,

Hiányod fogaskerékbe szorít.

MÜLLER SZILVIA

Szeretlek még

Májusra talán majd csak emlék leszel. Elmenekülsz, kitéped magad a lelkemből, és meghagyod nekem ezt a vakító ürességet a mellkasomban, és az emésztő gondolatokat a fejemben.

Emlékszel, amikor szótlanul hallgattalak, mikor mosolyogtam és helyeseltem, akkor is tudtuk, hogy ez lesz velünk.  Azt éreztük megmentjük egymást a burokból, amiben mindketten éltünk. Mi lett ezzel az elszántsággal? Mikor hagytuk magunk mögött a felelősséget?

Pár hónap múlva megcsókoltál. Hallom a hangod, ahogy próbálsz a pillanatba romantikát csempészni, és mosolygok. Imádom azt az ajtót, abba kapaszkodtam, miközben azt éreztem elolvadok. Ember ennyi érzéssel hogy érhet a másikhoz? Mintha egy ballont töltöttünk volna fel azzal, amik mi vagyunk. Belehurcolkodtunk, belepakoltuk kicsi szívünk, karunk, lábunk, a tábort, a sétákat, a laptopom, a tengeri malacot, a Tiszát, a konditermet, a lovakat, az betűimet, az eszedet az érzéseimmel. Tökéletesen belefért még a jövőnyár, Horvátország…

Aztán mikor szerelemmel felrobbantottuk ezt a ballont, a részecskék nem lengtek körbe minket levendula illattal, hanem szétszóródtak körülöttünk. Összeszedtem a fürdőruhát, az érzéseimet az agyaddal, megittam a Tiszát. Dédelgetném a malacot, szavaim, betűim érted vannak. És mikor elfogyott a figyelmed, én a kezedbe adogattam őket: karácsony, újév, Valentin nap; egy lakatocska a hídon…

Mi lett ezzel az elszántsággal?

Az arcod körvonala a sötétben, kinn állsz az erkélyen, háttal nekem, és dohányzol. Csodálatos látvány. Szippantások az emlékeimből. Az állad a hasamon, onnan nézel fel rám. Fekete a szemed. Imádom.

Mikor először nyugtattam kezem kezedben és megkérdezted: ez csak nekem ilyen szép látvány? És én ugyan azt éreztem, érzem még most is.

Hogy hol vagyok, kivel vagyok az most nem tiszta teljesen, mert még itt vagy a lelkemben, és a film meg nem áll a fejemben. Ma reggel megkértelek, hogy engedd le a redőnyt. Ilyen messziről biztos nem hallhattad.

Leteszem a tollam,a nap sugarai feljebb kúsznak a takarón, valahol nevetnek, elbúcsúzok ; ég veled.

***

Lélek misszió

Már-már

nem is

nagyon

érdekelt

más,

csak a

valós,

a lényeg,

a Ló,

és elhallgattam

magam,

így lettem

vérig

kialvatlan.

Láttam

szellőt

ahol

felhő

sose volt.

Láttam

vesszőt

hol gally

nem volt.

Kereszt-

rejtvény,

bagoly

de hol?

És köd

és sötét

és álom.

Jött nagy

fénnyel

merengő

angyal,

Isten-ember.

Két erős

karral

emel a

magasba.

Vele szárnyalok

vele ébredek

Vele alszok

és élhetek.

Isten-ember

karjába

csak ide

férhetek.

Sipos Szabina / Székkutas /

Vallomás

Be kell vallanom, nem emlékszem az első találkozásunkra, sem arra, hogy mikor és miről beszéltünk először. Csak egy voltál a büfében megforduló számtalan vendég közül. De ahogyan teltek a napok, és a hónapok az egyből egyetlen lettél. Az én egyetlenem.

Be kell vallanom, nem tudom, mikor szerettem beléd. Nem lassult le az idő, amikor megláttalak, hiányzott körüled az álomrózsaszínű aura, és némák maradtak az esküvői harangok. A segítségedet kértem, és segítettél. Beszélgettünk, sokat. Persze nem személyesen. Dehogy, csak interneten keresztül. Akkor már elkezdődhetett valami, mert mindig örültem, amikor a szürke kör a neved mellett zöldre váltott. Írtál nekem, én pedig fülég érő szájjal igyekeztem valami vicceset, bölcset, emlékezeteset válaszolni.

Be kell vallanom, nem szerettem beléd az első randin. Nem is voltam benne biztos, hogy a séta a lövészárkokban a tábori felcserek rozsdamarta eszközei között a világháborús kiállításon igazi randevú-e. Vajon az azt követő hosszú séta a Vadasparkban szigorúan zsebre dugott kézzel, gondosan tartva a kettőnket elválasztó egy lépés távolságot, már randevú volt?

Be kell vallanom, csalódott voltam, amikor a tengernyi sárga virág között sétálva a füvészkertben nem fogtad meg a kezem. Elmaradt a csók a rózsalugasban a kis domb tetején, ahonnan be lehetett látni a lótuszvirágtól illatozó tavat. A kezeink elkerülték egymást, hiába nyúltunk egyszerre a pattogatott kukoricáért a moziban.

Be kell vallanom, hónapokig nem tudtam, hogy milyen színű a szemed. Először nem érdekelt, utána pedig olyan zavarban voltam, hogy jóformán rád sem mertem nézni. Aztán egyszer összeszedtem a bátorságomat, és a szemedbe néztem, és akkor igazán megláttalak. Az első tavaszi napsütés kicsalogatott minket a teraszra. Fáztam, de nem akartam bemenni, és minden erőmmel azon voltam, hogy leplezzem valahogy a fogam vacogását. Mert odakint csak ketten voltunk, és végre megláttam a szemed meghatározhatatlan zöldes barna színét és azt keretező hosszú szempillákat. Megláttam milyen szép egyenes vonalú és keskeny az orrod, és hogyan borzolja össze a szél a sűrű, sötét hajadat. Megláttalak.

Be kell vallanom, nem akkor szerettem beléd, amikor először megcsókoltál. Vagy inkább megcsókoltalak, amit te olyan gyengéden viszonoztál, mintha attól félnél elillanok a karjaid közül, mintha csak füst lennék. Akkor megrettentem a csóktól, attól, ahogy filmezés közben összeért a vállunk, és hogy kézen fogva sétáltunk a horgásztónál. Megijedtem, mert megéreztem valami véglegeset és visszafordíthatatlant, amire nem voltam még fekészülve. El akartalak engedni, de maradtál, és megszelídítetted a bennem tomboló vihart. Amikor a felhők elvonultak, ott maradtunk te és én együtt, egymásnak.

Be kell vallanom, mindig is szerettelek. Szerettelek gyermekként, mint a fehér lovon érkező szőke herceget. Rajongtam érted tinédzserként, mert te voltál a legmenőbb rock sztár a szobám falán. Téged kerestelek a magányos reggeleken az ágyam érintetlen, hideg felén. Téged vártalak az örömteli pillanatokban, hogy megosztassam veled, és téged vártalak a szomorúságban, hogy megvigasztalhass. Olyan sokáig vártalak, hogy amikor megérkeztél fel sem ismertelek. Nem vettem észre a barátok mesterkedését, hogy összehozzanak veled, mert ők látták, amit még mi nem.

Be kell vallanom, korábban azt gondoltam, hogy a jó szerencse, és a sok véletlen apróság vezetett el hozzád. Véletlenül láttam meg azt az álláshirdetést az üzenőfalon. Véletlen, hogy annyi ember közül, engem választottak. Véletlen, hogy olyan telefont vettem, amivel nem boldogultam. Véletlen… Ma már tudom, hogy a véletleneknek nincs jelentősége. Bármit teszek, bárhogy döntök, bármilyen úton indulok el, végül odaérek hozzád. Egy részem mindig is veled volt, és amikor rád találtam, magamra találtam. Általad lettem egésszé, boldoggá és tökéletessé.

Be kell vallanom, szeretlek!

SÜN SACI

Játszótársak

Játék az egész élet…mondják, hogy vidáman tudjuk begyűjteni az új tapasztalatokat, melyekre szükségünk van. Néha nem sikerül ez a derűs felfogás, mert komoly gondokkal kell megküzdenünk, de szerencsés öreg lelkeknek még ekkor is sikerül megőrizniük humorérzéküket. Életünk során régi terhektől szabadulunk meg - miközben óhatatlanul újakat is gyártunk - azáltal hogy kiegyenlítődnek régmúltban megcselekedett vagy éppen nem elkövetett tettek, kimondott, vagy éppen nem kimondott mondatok. Így sikerül térben és időben örökké utazni, változni, fejlődni… akár egy szerelemmel is.

Most elmondok egy mesét az idő játékáról.

…Hol volt, hol nem volt?... volt egyszer egy bár, ami csak Karácsony és Szilveszter között tartott nyitva. Különlegessége, hogy csak szinglik járhattak oda, akik az év legnehezebb ünnepnapjait nem akarták egyedül tölteni. A Luca Játszóház mindig Karácsony szentestéjén nyitott ki du. 2 órakor, és 4 órakor kezdődött a különleges ceremónia, ami abból állt, hogy a vendégek kihúztak egy szaloncukrot a nagy fenyőtoboz formájú kosárból. A benne lévő ajándék 3 féle volt: a „Barátság”, a „Szeretet” és a ”Szerelem” szót tartalmazta. Eszerint foglalhatták el helyüket a vacsora után a vendégek. Az egyik játékszabály szerint egyszer vissza lehetett tenni a kihúzott szaloncukrot, és húzni egy másikat.

A bárban 4 nagy terem volt. Az egyik – ahol a húzás zajlott – volt a legnagyobb, itt állt az óriás karácsonyfa a közös étkezőben. A többi egyforma méretű volt, de pont akkora, ahova elférhetett az a 100-100 ember, akik Luca napján leadták jelentkezésüket. Azok, akik a BARÁTSÁG Terembe kerültek, leültek egy közös meditációra, és közben „ráéreztek” arra, ki az, akivel ezen a héten meg kell ismerkedniük. A SZERETET Teremben a légkör más volt. Azonos rezgésű és érdeklődésű emberek azonos hullámhosszon. Lényükből áradt a másokért tenni akarási vágy, amellyel leplezni tudták magányukat, és fontosnak érezhették magukat egy másik embertárssukkal szemben azáltal, hogy mindig a „jobbá, szebbé tenni az együtt töltött időt” jelszó bujkált bennük, az idő minőségivé vált körülöttük. Itt nem párokban szórakoztak az emberek, hanem kisebb társaságot alkotva játszottak.

Nos, akik a SZERELEM Terembe kerültek, egy szempillantást vetve a másikra, máris tudták: ez a sors keze. Gyorsan megismerkedtek egymással, és nagyon sok érzelemben teli, önfeledten jól sikerült hétnek nézhettek elébe, amelynek folytatása már csak rajtuk múlott a következő évben. (Titokban majdnem minden jelentkező ide szeretett volna kerülni, de azt is tudták, erre csak 1/3-ad esélyük van.)

Itt találkozott össze a Főnök Asszony és a Recepciós is. Az ötvenes éveihez közeledő férfi még mindig sármos volt, nagyon jól illett a Főnök Asszony koncepciójába, akinek egy teljes értékű fogadó ember szerepét kellett betöltenie. „Minden a kapuban dől el”… - mondta neki egykoron apja, ezért fordított nagy figyelmet erre a státuszra, akinek egy személyben kellett csinosnak, intelligensnek, jó emberismerettel bíró, gyors felfogású, kedves, humoros férfinak lennie, aki egyformán tudott a nők és a férfiak nyelvén beszélni minden szituációban és percben. A recepciós évekig figyelte, hogy ki melyik szobába került, és hogy vajon van-e visszatérő vendég közöttük. Évek múltán az tűnt fel neki, hogy a másik két szobából sokkal kevesebb a visszatérő törzsvendég, mint a SZERELEM Teremből. Mintha az egy bűvös verem lenne, ami először elnyelné az embereket, majd pár év múlva megcsócsálva visszaköpné őket….  Nekik nem sikerült a nagy fellángolás elmúltával csendes, nyugodt, szép átmenettel belépni egy másik dimenzióba, hogy ne kelljen ismét magányos harcosként várni a Luca napot.

Már 3 éve dolgoztak együtt a Recepcióssal, amikor a Főnök Asszony megkérdezte tőle, mit szólna hozzá, ha az idén ők is regisztrált vendégek lennének. „R” szólni se tudott csodálkozásában, de végül igent mondott, mert nem tudta, mi rejtőzhet a kérés mögött. Évek óta már ő is érzett egy különleges vonzalmat a Nő iránt. Megfogalmazni nem tudta ezt az érzést, de a kérés visszautasítását azonnal elvetette.

December 24-én mindketten is a karácsonyfa nagytermében várakoztak arra, hogy kihúzhassák ajándékukat. Először Sára Asszony húzott. A jelenlévők nagyon elcsodálkoztak, mert ő is és „R” is ismétlést kért húzáskor.

Mindketten megőrizték titkukat a vacsora ideje alatt, mi is lett a végeredmény. „R” utolsónak lépett be a Barátság terembe, ahova Sára Asszony is bevonult már. A terem a békét sugallta, ahogy beléptek ide. Bár a férfi nem volt híve a meditációnak, ezt az alkalmat mégis próbálta odaadással átélni, hátha közben neki is jönnek majd a sugallatok. A legvégén meg kellett minden jelenlévőnek magában nevezni egy személyt azok közül, akik a meditációban is felbukkantak, és akivel aznap egy új történet kezdődhetett. Amikor a jelenlévő kinyitotta a szemét, érdekes módon ott ült vele szemben ez a valaki. Felismerték egymást egy régi életből, ezért kellett aznap ott lenniük. Sára is kereste szemével „R-t, mert a 3 évi vonzódást igazoltnak látta meditációja után. „R” viszont még eldőlt a szőnyegen, hogy talán még visszajön neki az a hihetetlen kép, amit látott: egy nőt, aki más testben volt, de mégis érezte, ez pedig Sára Asszony, akárhogy is hihetetlen az egész számára.

- Maga mióta hisz ebben? – kérdezte a meglepődött asszonytól.

- 3 éve –válaszolta. Azóta végzek olyan gyakorlatokat, amelyek engem is erre a megdöbbentő felismeréshez vezettek, mint most Téged. (Először tegezte le a Férfit, mióta ismerik egymást.) Innentől az egész hét kedves és kevésbé kellemes emlékek felidézésével zajlott kettejük között. Olyan volt, mintha gyerekkoruk óta együtt nőttek volna fel, csak egyszer alakult úgy sorsuk, hogy évekig nem találkoztak. Most ezt az újratalálkozást élhették át ezen a héten. Mint 2 régi barát, akik gyorsan beszámolnak arról az időszakról, mióta nem találkoztak, és annál többet időznek azoknál a sztoriknál, amelyeket „együtt” éltek át…

- Mit húztál először és miért cserélted vissza? – kérdezte meg. A férfi kapásból válaszolt: ez had maradjon az én titkom.

Na, jó, de azért én elmondom, hogy a Barátság Termet húztam először is, pedig a Szerelem Terembe vágytam. Tudom, a Barátság a legmagasabb minőségű terem, ide azok kerülhetnek, akik szeretni tudnak, és már túl vannak a Szerelem Terem tapasztalatain, és méltók voltak a Szeretet Termen is áthaladni. Teljes egyesülés és beteljesedés minden emberi érzéssel, ami férfi és nő között megadathat. Szerettem volna kipróbálni magam, mi történne velem a Szerelem Teremben. De a sors ismét a Barátságot dobta ki.

A férfi azonnal belekapaszkodott ebbe a furcsa vallomásba, és hogy nehogy rákérdezzenek, hát ő folytatta a beszélgetést egy új kérdéssel. Csak nem azt akarod mondani, hogy még nem voltál szerelmes? Az Asszony hosszan hallgatott, látszott, kutat emlékeiben, pedig biztos már ezerszer körbejárta ezt a kérdéskört.

- Ez pedig had maradjon az én titkom – vágott most vissza a férfinak, akinek egy újabb kérdés merült fel máris a fejében, de a szilencium zene megszólalt.

- Akkor majd itt folytatjuk holnap. Jó? Azzal homlokon csókolta a Nőt, és kifordult sebesen a házból, mint aki menekül.

Ezután Sára táncra perdült. Már rég tett ilyet, de ez az este nagyon feldobta őt, most, hogy hosszú idő után ismét találkozhatott a számára legkedvesebb „szabadon választott” férfival.

Eközben a férfi lázasnak érezte magát. Valóban az volt. A félelem vírus fertőzte meg ismét, mert nem akart közel kerülni senkihez, nehogy egyszer megint fájdalom érhesse. Akkor már inkább a teljes megvonás, úgy, hogy az a külvilágnak ne legyen feltűnő. Másnap délre se érezte magát jól, ezért a szilveszteri estét lemondta. Sára nagyon elcsodálkozott ezen a fordulaton, de belátta, nem kötelező a játékot végigcsinálni, és a betegség elég nyomós érvnek tűnt.

Következő évben hosszú idő elteltével a férfi jelentkezett először. Bejelentette, hogy külföldön kapott munkát, és ezért nem tudja a recepciós munkát Karácsonykor elvállalni. A Főnök Asszony nagyon elszomorodott, érezte a fájdalmas csalódást. Teljesen másra gondolt, amikor meghallotta „R” hangját. Aznapra lemondta minden hátra lévő programját, és hazament, ahol bekapcsolta a meditációs zenét, amit az idei évre szerzett be. Átadta magát Enya hangjának, és a gondolatait kizárva követte a meditáció útmutatásait, ahol egy utazás képe jelent meg előtte: „R”-rel volt úton. Csodálatos helyen jártak, és nagyszerű hangulatban telt az első nap, vacsora, majd az első együtt töltött este egy szállodai szobában. Feküdtek egymás mellett, és várta, hogy a férfi kezdeményezése meginduljon. De ő befordult megszokott alvópózába, és csak egy jó éjt kívánság hallatszott ki a paplan alól. Az egész út fantasztikus élményekkel volt tele, de vágya a férfi érintésére nem teljesült. Amikor pár nap múlva már otthon feküdt egyedül az ágyában, úgy érezte, valamit nem jól csinált. Nem tisztított le minden érzést maga körül, hogy a vágyak és a realitások egy síkon mozoghassanak.

Napokkal később munka után hazafele beugrott a közeli üzletbe. Beállt a parkolóba, és pont szembe volt vele az óriás, vörös Teli Hold. Ilyenkor mindig kívánni szokott valami elérhetetlennek tűnő dolgot. Persze, most is „R” jutott az eszébe. Napok óta forgatott egy gondolatot a fejében, és most kívánságként meg is fogalmazta: „menjünk el együtt pár napra valahova”.

Múltak az évek, Sára ősszel minden évben beindította a Luca Játszóház programot, innentől január elejéig semmi mással nem foglalkozott már. „R” továbbra is külföldön dolgozott, akárcsak helyettese, így új recepciós után is néznie kellett. Sára is többször beállt a játékosok közé. Rendszeresen a Szerelem Terembe sorsolta az élet. Egyszer egy agglegénnyel hozta össze a sors, aki feleséget keresett éppen magának, mert az édesanyja halála után nem volt képes ellátni magát. Következő évben nem is mert játékba kezdeni. Végül egy 10 évvel fiatalabb férfival kellett megismerkednie, akivel jól érezte magát, majdnem szerelem is kialakult közöttük, de a korkülönbség és a férfi viselkedése – talán ezek miatt - szexuális téren nem nyújtott neki teljes boldogságot.

Utolsó évben ismét csupa boldog ember távozott a társaságból, és ők is ezzel búcsúztak el: reméljük, nem kell ide többször már bejelentkeznünk, olyan értékes emberi kapcsolatokat tudtunk kialakítani. A Főnök Asszony ettől mindig jobban érezte magát, hiszen ezért nyitotta meg évekkel ezelőtt ezt a szórakozóhelyet. Újév napján kora délután telefoncsörgés ébresztette fel.

- BÚÉK! Szólalt meg a vonal másik végén „R” hangja. Hogy sikerült az elmúlt hét? Sára még így is elpirult a kérdésre, örült, hogy nem látja senki, főleg nem a „Kedves Férfi”. A szokásos hangulatban – felelte, és gyorsan visszakérdezett.

- Nekem is. Hiányoztál. Holnap indulok haza, és szeretnék átadni neked egy utólagos karácsonyi ajándékot.

Megbeszélték az időpontot, és így már 2 nap múlva ismét ott álltak egymással szemben. „R” egy hosszú borítékot tartott a kezében, amiben egy 3 napos szállodai foglalás volt. Szóval, akkor most majd kiderül, mi volt a 3 évvel ezelőtti meditációm? – gondolta magában, és átölelte a férfit, amolyan baráti öleléssel. Ráhajtotta vállára a fejét, mint aki megérkezett.

A 6 éve megfogalmazott képlete kezdett beteljesülni: egy kétszemélyes, szereteten alapuló barátság és egy különleges szerelem…

Mit hozhat a 2016-os év?  https://www.youtube.com/watch?v=lcxIUmGN4is 

A sors könyvében ők rendelkeztek ehhez már sokkal régebben….A Luca Játszóházba – mint bárhova- azok jutnak, akiknek ott lesz a megfelelő hely és idő a találkozásra – egy kis játékra. Még az is lehet, mindketten a SZERELEM Terembe kerülnek. J

Fülöp Cyntia (Bátorkeszi / Szlovákia)

 Kötelék

Ő olyan jó volt hozzám, törődött velem. Sajnos azt kell, mondjam, szerelem volt első hallásra. Igen, hallásra, mivel úgy kezdődött az egész, hogy félrenyomtam egy számot és Őt hívtam fel, nem anyut. Szépen elmagyaráztam neki, hogy megjött a havim és legyen már oly kedves, vegyen nekem tampont. Természetesen beleegyezett, csak annyit kért, hogy mondjam el, ki vagyok, hol lakom és mekkora kell. Életem legkínosabb élménye volt. Össze-vissza hebegtem, mire kijött egy "bocsi, téves hívás". A telefont vérvörös fejjel letettem és futottam a bejárathoz a csöngetés hallatán. Az ajtót kinyitva megláttam az előttem álló félistent. Az új szomszéd volt, jött bemutatkozni, hisz nem ismer senkit. Szívélyesen felajánlottam - na jó, a nyelvbénulás miatt elmutogattam - segítségemet, miszerint körbevezetem a panelban.

Élveztem az idegenvezetősdit, nagyon aranyos fiú volt, mézédes mosollyal, hihetetlen klassz történetekkel.

- Képzeld az előbb felhívott egy csaj és azt mondta, menstruál, vegyek tampont. Köpni-nyelni nem tudtam, de hogy a lánynak ne legyen olyan ciki, viccesre vettem...- mesélte játszi könnyedséggel.  

Azt, hogy én voltam a tamponkérő, két év múlva mondtam el neki, mikor már kéz a kézben jártunk. Nagyon kinevetett és "humorából" adódóan az évfordulónkra egy doboz tampont kaptam.

Hosszú, fárasztó nap után elugrottam anyáért és együtt mentünk el kiválasztani a menyasszonyi ruhámat. Rengeteg válogatás után megtaláltam a Ruhát. Imádtam, akárcsak a vőlegényemet, aki gondolom otthon meresztette a formás seggét és sört kortyolgatott. 

Már csak menyecskeruha kellett, így kaptuk magunkat és elsétáltunk egy varrodába. Már a kirakatban láttam a vérvörös szoknyákat, felpezsdült a vérem, bezsongtam. Pirosak, akár a párom csókos ajkai. Mindenről ő jut eszembe, ez a szerelem.

Próbálgattam, de anyu az összesre azt mondta, tökéletes rajtam, vele sokra nem mentem, így amelyik nekem a legjobban tetszett, azt megrendeltem. Tökéletes, kristályokkal díszített szegély, egy árnyalattal mélyebb piros csipke. Mintha csak nekem készítették volna ezt a ruhát.

Hazaérve a szerelmem már halkan szuszogott az ágyunkban. Szeretem nézni, ahogyan alszik, olyan nyugodt, gondtalan. Gyors zuhanyzás után mellételepedtem, de nem jött álom a szememre, így elővettem az éjjeli szekrényemen pihenő könyvet és olvasni kezdtem. Halovány fénynél tettem ezt, nehogy felébresszem, de mikor érezte a mocorgásom, rám nézett álmos boci szemekkel, kinyögött egy "szeretlek kicsim, remélem jó volt a vásárlás anyáddal"-t, majd ölembe hajtotta fejét és már horsogott is. Nem bírtam ki, hogy ujjaim ne túrjam dús barna hajába, erre felmordult, és végigsimított lábamon. Béke, nyugalom, szeretet: elálmosodtam, ezért letettem Dan Brown Inferno című művét, lejjebb csúsztam, majd hozzábújva elaludtam.

Elment. Végleg. Sejtettem, hogy ez lesz, de akkor se fogom fel. Itt hagyott. Hogyan? Miért? Nem bírta. Nem bírta a küzdést, amit egymásért folytattunk. Nem bírta a körülötte lévő embereket. Nem bírta azt a sok nővért, orvost, egészségügyi asszisztenst. Egyszerűen feladta. De..miért hagyott itt engem, a többieket, a szeretteit? Nem bírom, nem bírom felfogni, hogy hogyan tovább. Nélküle. Örökre elment.

Csak ülök a szobámban, rágondolok, és csak folynak a könnyeim. Nem apadnak. Érte. Jaj, Istenem, vigyázz rá, vigyázz rá odafent. Semmi baja ne essék. "Szeretlek titeket"- csak ez jár a fejemben. Utolsó szavai. 

Vajon most milyen neki? Küzdés, szenvedés, fájdalom nélkül? Mindig is mondta " egyszer nem leszek, mindenkinek az lesz a legjobb." Nem! Így csak neked jó, téged mindenki szeretett, csodált a kitartásodért, az erődért, és pont te adod fel? 

Te hordoztál 9 hónapig, majd születés után is, te hallottad az első gügyögésem, a szófoszlányokat, bár mások szerint az nem jelentett semmit, neked a világot jelentette. Te fésülted a hajamat, bár azok is csak kezdetleges pihék voltak. Örültél az egyetlen lányodnak. Örültél, hogy rózsaszín ruhákat adhattál rám, becopfozhattad a hajam, büszkén vihettél végig a falun. Emlékszem, sírtál, mikor első nap beléptem az iskola kapuján. Büszke voltál rám. Mindenkinek mutogattad, hogy " igen, az a kis szöszi rózsaszínben az én kislányom".

Mikor nagyobb lettem akkor is sírtál, csak nem a büszkeségtől. Megbántottalak. Nem állt szándékomban! Csak olyan elcsépelt ruhákat akartál rám aggatni, meg nem engedtél ki csak kilencig. Már értem miért. Meg akartál óvni. Akkor nem értettem. Csúnya dolgokat mondtam, amivel megsértettelek. Mikor éjfél után értem haza, hallottam, hogy sírsz, mivel ismételten nem fogadtam szót. Ne haragudj! Csak gyere vissza!

Soha többet nem késem el, ígérem. Uncsi ruhákat fogok hordani a kedvedért, csak legyél itt, legyél velem! Ne hagyj itt! Ne! Kérlek! Könyörgöm… 

Mikor betöltöttem a húszat, bepakoltam a cuccaim és elköltöztem tőled. Ott hagytalak, de tudtam, többiek vigyáznak rád, veled lesznek. Te csak azt mondogattad, hogy "..hiszen te akkor is a kislányom vagy, az egyetlen lányom.." Mégis mentem. Ma már nem mennék, ott maradnék veled. 

Eljöttél az esküvőmre, könnybe lábadt szemekkel ültél az örömszülő széken. Annyira boldog voltál. Én is az voltam. Mikor táncoltunk, egyikünk sem bírta ki, sírtunk. Most csak én sírok.

Alig voltam 25, mikor az egyetemi órámon csörgött a telefonom. Nem vettem fel, idegen szám volt, azt hittem megint valami suhanc szórakozik. Később is hívtak. Felvettem. "Jó napot. Be tudna jönni a kerületi kórházba?" Rólad volt szó. Balesetet szenvedtél. Rohantam, csapot-papot ott hagyva. Látni akartalak. Bár ne láttam volna, hogyan összezúzott az autó. A sofőr részeg volt. Téged bevittek a műtőbe én pedig a kórház folyosóján összerogyva sírtam. Négy órát vártam, mire megjelent egy orvos. "Nagyon sajnálom". Nem hittem el. Nem! Te nem! De. De mégis. 

Egy hónap telt el. Azóta is minden nap sírok. Amikor csak lehet, kimegyek hozzád a temetőbe. Mindig elmesélem milyen napom volt, majd leülök a sírod szélére és az utolsó találkozásra gondolok. A szülinapodon, az ötvenediken. Mindenki ott volt, ettünk, nevettünk. Sötétedett, ezért búcsúztunk. "Szeretlek titeket" 

Mikor fogom elfogadni a hiányod? Az ürességet a mellkasomban? Nem tudom, de egyet tudok: HIÁNYZOL, SZERETLEK ANYA!

Ő segít nekem, bíztat, keljek fel a fotelemből, hagyjam abba a sírást és dolgozzak, csináljak valamit. Nem engedi, hogy elhanyagoljam magam, vagy bárkit. Nagyon szeret engem, én is Őt, de én ezt nem bírom. Anya.

Nem akartam ezt tenni, de muszáj volt. Szerettem Őt, szeretem és szeretni is fogom, de az anyám, mégis az anyám.  Megnyugtat, mellettem van. A barátnőm talált rá a hideg testemre. Mindenkinek nehéz volt, de megértették. Elfogadták.

Évek teltek el. Egy újabb nőre rá sem tudott nézni, mindig csak azt hajtogatta, hogy ez nem Ő, nekem Ő kell!".

Megvártam itt fent.

Már Ő is velem van.

Szerencsére sokáig nem kellett úgy élnie, hogy a holttestem fel-felvillan az emlékeiben.

Most mindenki, aki számít, velem van.

Már tökéletes élettelen életem van.

KISS SZILVIA (Kecskemét)

Az én kis vallomásom

Szeretem Veled az életet, szeretem ölelésed s ringató kezedet.

Ahogy a hajamba túrsz, s közben nézel, lelkedből születő tüzes szenvedéllyel.

Elvarázsol az ízed, az illatod, a bőröd érintése s minden mozdulatod.

Amikor fekszünk egymás mellett, és a kezünk összeér, bizsereg, szétárad, és forr bennem a lángoló vér.

Ketten egyek vagyunk, hang és szavak nélkül, s ahogy múlik az idő, ez a tiszta érzés egyre inkább mélyül.

Ki vagy Te, hogy rám ilyen hatással vagy?

Szerelmem, végzetem, szerető hitvesem.

Gyermekem apja, áldásom, társam és minden múlandóságom.

Legyél közel vagy távol, ijedt vagy bátor, szomorú vagy gondtalan, szülőföldön vagy hontalan.

Lelked csodája örökké bennem fog élni, az átélt szerelmet nem veheti el tőlem senki.

Az idő múlásával bármilyen feladatot is állít elénk az élet, szerető szívvel, láthatjuk mindenben a szépséget.

Egy léten át, a szerelem lángját életben tartani nem könnyű, ki mondta, hogy az?

Sokan próbálták már előttünk tenni, ki így, ki úgy, számunkra legyen ez a vigasz.

De, ha megadatik, életünk alkonyán egymásnak már mindent megadva, szeretném érezni, hogy mi is átvittük a Szerelmet a túlsó partra.

Szerelmes vagyok a Szerelembe

Mondd! Milyen érzés a friss levegőn egy nagy lélegzetet venni?  Megérinteni valakit, aki nagyon kedves neked? Beleharapni egy mézédes, piros, ropogós almába, mezítláb sétálni a fűben, madárcsicsergésre ébredni? Látni a csodát, ami ésszel fel nem fogható, szavakkal le nem írható?

Ezekhez hasonlítható érzés nekem szerelmesnek lenni. Az élet része, amitől teljesebbek lehetünk. A szerelem egy üde színfolt a ruhánkon, a mozdulatainkban, a napunk bármely részén, a szavainkban, tekintetünkben, a lelkünkben és az életünkben.  A szerelem olyan, mint a szeretet vagy mint a jóság. Árad belőlünk, és az üzenete mindenkit megtalál.

Szeretek hátammal felfeküdni a vízre, és csak ringatózni. Hagyni, hogy a hullámok felvegyenek a hátukra, majd leengedjenek. A szerelemben sem lehetünk mindig a hullámok tetején, de, ha egyszer eljutunk oda, visszavágyunk mindig. Ezért vagyok én szerelmes a szerelembe.

Mi Ketten

16 éve már, hogy Mi Ketten….

Ketten járunk egy cipőben, eszünk egy tányérból, és vesszük együtt a levegőt.

Madárként repültünk örömmel a fénybe, és bátran a sötétségbe.

Virágként egymásnak nyíltunk minden reggel.

Faként, összecsavarodva emeltük egymást a napfény felé.

Rubinként ragyogtunk egymás szemében, és gyémánttal borítottuk összenőtt szíveinket.

Selyemként hulltunk egymásra, és jázmin szirmokkal takartuk testünket.

Tűzként égtünk, ha kellett, és a lángot őriztük, vízként utat találtunk ott is, ahol az lehetetlennek tűnt.

A szivárvány minden színét látni szeretnénk, ami szemünkkel felfogható.

Sasként összekapaszkodva zuhantunk a mélybe, majd együtt építettünk fészket.

Farkasként vigyáztunk családunkra, és óvtuk magunkat minden bajtól.

Futottunk mezőkön át, fel a dombra, le a völgybe együtt a széllel.

Emberként megtanítottuk egymást szerelmesnek lenni, és hinni mindabban, ami még ránk várhat.

JÁMBOR MAGNETTA

Szerelem, fenntartó kéz

Elveszve önvilágom

túl sűrű erdejében, -

a fák közt ében is volt,

s nyírfák között az Éden. –

Ligetes pázsitokkal,

figyelő őz-szemekkel.

Idős koromnak fájó, –

ám jó emlékezettel...

Elveszve ifjúságom,

s mohó középkoromnak

bozontos erdejében,

ahol túl sok az ében –

fekete gyászos ágak,

csüngő mohák és fátylak

szerelmes szövevénye,

ígéretes reménye..

Szerelmeim

vezettek minden úton,

s vitték előre sorsom:

- bő volt a gyermekáldás –

és példás büntetések

fakadtak anyaságom

korai, keserédes

változó gyönyöréből...

Szerelmeim –

sosem hagynak magamra:

Nagy fiam pillantása

egy régmúlt egybeforrást

idéz fel, - és tenorja

oly mélyről zeng fülemben –

és szőke testvéröccse

kék szeme tiszta forrást

bugyogtat fel a múltból.

S lelkem legkisebb gyöngye? –

Ő hordja szenvedélyes

szívemnek lépesmézét,

édes terhétől űzve

megőrző menedéket

s érző társat keresve...

          Szerelem! – fenntartó kéz! –

          Te adtál innom, ennem!

           Fészek lett tenyeredből. – Tarts meg örökre engem!

**

Ablakaink

Derengő ablakszemek –

Megtestesült remény...

Arcomon rőt telek:

a  hó és fagy kemény

ujjnyomát rám sütötte,

amíg lent vártalak, -

s feltűnsz, mint napsütötte,

fényekbe vont alak. ..

Sötétlő ablakszemek –

Mögöttük fény-nyomok,

láthatatlan jelek,

összeért homlokok.

Arccsont a vállgödörben,

lélegzés ajkadon,

álmot hozó gyönyörben

kamatozó vagyon...

Szemem az ablakod,

s szemed az ablakom...

Farkas László (Őrbottyán)

Ócska, poros ládáink legmélyén

Talán százszor megfogadtam már, hogy péntek délután soha nem megyek egyetlen bevásárlóközpontnak a környékére sem! Akad elég könyöklés meg tülekedés odabenn, a munkahelyen is, egyáltalán nincs szükségem rá, hogy munkaidő után még idegesen tolongó – vagy ami még rosszabb –, bambán bámészkodó, figyelmetlen embereket és az út közepén hagyott bevásárló kocsijaikat kerülgessem, miközben kényszeredett, udvarias mosollyal, még én kérjek tőlük elnézés, mert szeretném közelebbről is megnézegetni a kiszemelt árut!

Azon a napon mégis, lassan, de biztosan a 2016-os év felé lépdelve, épp az aranyhétvége előtt, kénytelen voltam szent eskümet megszegni, hisz pont a számomra legkedvesebb embert hagytam utoljára az ajándékvásárlás hajszájában. Nem csoda! Miért is lenne az, ha hetek óta egy nyomorult, használható gondolat nem jutott az eszembe, mi lehetne az, az ajándék, amivel egy nőt valóban meglephetnék, és aminek ráadásul még hasznát is vehetné, nem csupán egy ezredik lomként kerülne be valamelyik szekrény, vagy vitrin süllyesztőjébe! De – ahogyan ez mindig is lenni szokott – váratlanul mellém szegődött a szerencse, amikor kedvesem előző nap este, gondterhelt arccal lépett ki a fürdőszobából, azzal a bizonyos epilátor nevű, ördögi masinával a kezében;

 - Meg tudnád nézni? – Kérdezte bársonyos hangján. – Valami baj lehet vele, mert nem indul el… túl
   öreg már szegény…

 - Hát persze! – Bólintottam kaján vigyorral a képemen, miközben fölényes magabiztosság áradt szét bennem tudván, hogy végre meg van az ajándék! Jobban mondva, a másik fele, mert az első egy teflon edénykészlet volt, amit már jó néhány hete beszereztem, de valahogy túlontúl közönségesnek tartottam csak azt a fa alá tenni, ezért gondolkodtam egy kiegészítő ajándékon még.

Gőzöm sem volt mennyi ideje állhattam már az epilátorok hosszú sora előtt, és hányadikat vettem le a polcról, olvastam el a leírását, majd tettem vissza a helyére, teljesen érzéketlennek bizonyulva már a mögöttem szűnni nem akaró tülekedéssel szemben, amikor, mintha csak az égből egy angyal ereszkedett volna le a megmentésemre, egy kedves női hang szólított meg a hátam mögül:

 - Segíthetek?

 - Igen! – Vágtam rá azonnal, gondolkodás nélkül és fordultam égi angyalom felé. – Melyiket javasol…

Elakadt a szavam az ismerős arc láttán. Agyamnak egy sötét, félreeső zugában, hirtelen felnyílt egy poros láda fedele, amiből elfeledettnek hitt, súlyos emlékek emelkedtek ki héliummal töltött léggömbként és takarták ki előlem a jelent: Szerelmes szavak, szívet melengető mosoly, lágy érintés, csókok mézédes íze, szenvedély, ölelés, sóhajok visszhangzó áradata, majd… könnyek, búcsú, hosszantartó, kiútnélküli szenvedés és fájdalmas magány kúszott elő a vasveretes láda mélyéről.

 - Kriszti…?

 - Szia. – Mosolygott rám a lány, további fájó emlékeket előcsalva ezzel a ládából. Tétován közelebb léptem hozzá, hogy üdvözöljem, de valami ostoba, régi beidegződés még ennyi idő elteltével is csodálatos ajkai felé vonzott. Úgy látszott, Őt is megtréfálták a régi, megszokott mozdulatok, mert először a száját kínálta felém, de aztán késve ébredő, együttes lélekjelenlétünk végül megmentette a helyzetet. Az utolsó pillanatban, mégiscsak Kriszti arcára érkezett az üdvözlés. Elpirult, ahogyan én is. Hosszan és szótlanul szemléltük egymást az idő érintéseit kutatva, miközben keserűen mosolyogtunk egymásra. Kriszti csillogó tekintetéből kiviláglott a nem várt találkozás miatti bizonytalanság, a mögül pedig, valahonnan sokkal mélyebbről, a fájdalom is, amit gondolom csakúgy, mint nálam, a láda tartalma ébreszthetett fel Csipkerózsika álmából…

 - Semmit sem változtál… – Mondtam az igazságnak megfelelően.

 - Te sem… – Bólogatott továbbra is mosolyogva, de túl jól ismertem Őt ahhoz, hogy megérezzem hirtelen felszakadó, vérző sebeinek fájdalmát.

Végigpillantottam rajta.

Karcsú, törékeny testét a bevásárlóközpont simulékony egyenruhája fedte, ami tökéletes, nőies alakját lobogóan fényes tűzoszlopként tükrözte szemembe, elvakítva engem.

 - Itt… dolgozol? – Tettem fel teljesen feleslegesen a kérdést és pillantottam körbe a roskadásig feltöltött polcokon, csakhogy erőszakkal elszakíthassam vágyakozó tekintetemet Kriszti csodálatos fénysugaráról.
 - Igen, már két éve.

 - És… jól érzed magad… itt?

 - Már jól… – Sütötte le szemét a lány, mint mindig hajdanán, ha valamit megpróbált elhallgatni
előlem. Persze, ez sohasem sikerült neki, hisz arca és tekintete áruló tükörként mutatta számomra tiszta lelkének viharait, és ha nem is mindig az első kérdésemre, de a másodikra már mindenképpen bevallotta, hogy mi is az, ami bántja őt. Most már nem volt jogom feltenni a kérdést… de nem is volt szükség rá. Anélkül is jól tudtam, hogy én, magam vagyok az oka fájdalmának. Én vagyok az, aki a megjelenésemmel újra feldúltam érzékeny világát és azt a belső békét, ami úgy, ahogy már kezdett végre helyreállni benne a szakításunk óta.

 - Ajándék? – Biccentett a kezemben lévő dobozra.

 - Mi…? Ja, igen… annak szánom… Csak épp, sosem használtam még ilyet, ezért fogalmam sincs,
   melyiket vásároljam meg…

- Jól választottál. – Mosolyodott el végre őszintén Kriszti, de a keserűség íze még így is érezhető volt. –
   Én is ilyet használok.

Gyönyörködve néztem jellegzetesen kislányos, tiszta mosolyát, ami úgy repített vissza a múltba, abba a piciny szobába, mint egy kiszáradt falevelet az út túloldalára a könnyű tavaszi szellő.

 - …„És mostantól, bármikor erre a gyűrűre pillantunk, tudjuk, hogy valaki hazavár”…

Ezekkel a szavakkal jegyeztem el Őt a Balaton parti apartman hotel kisszobájában, azon az esős, júniusi napon…

Régen volt… de nem eléggé…

 - És Neked? Sikerült mindent megvenned már? – Kérdeztem.

 - Igen. Már egy hónapja lerendeztem mindenkinek az ajándékát.

Nagyon szerettem volna tudni, kik tartoznak a mindenki kategóriába, de természetesen, ehhez sem volt semmi közöm már. Kriszti, akinek annakidején mosolyáért, öleléséért harcba szálltam volna akár a fél világgal szemben, és képes lettem volna belehalni, csakhogy érinthessem Őt, mára egy kordonnal körbekerített, csodálatosan szép szoborrá változott át, akit csupán a tekintetemmel simogathatok, és akinek már csak az emlékek útján érezhetem simogatását…

Mély sóhajjal hessegettem el a ládából gátlástalanul özönlő emlékek szűnni nem akaró folyamát. Kriszti pillantását kerestem inkább, de égszínű csillámokkal teli tekintetét emlékek ködpamacsai fátyolozták el neki is. Fáradtnak, kimerültnek tűnt. Csak remélni tudtam, hogy csupán az év végi hajsza miatt.

 - Anyudék jól vannak?

 - Igen, köszönöm jól! – Mosolyodott el haloványan ismét.

 - És… Te? – Kérdeztem tétován, félve attól, hogy nehezen gyógyuló sebei tovább sérülnek.

Nem válaszolt azonnal. De nem is nézett rám. Helyette a mellettünk lévő polcon sorakozó termékeken járatta szomorú pillantását.

 - Köszönöm… jól meg vagyok. – Mondta, de a teste másról beszélt…

Mindent tudni akartam! Mindent, ami megtörtént vele ezalatt a nyomorúságos két év alatt! Hol járt? Mit csinált? Hogyan élte meg a szakításunkat és… hogyan élte azt túl, amit én is alig bírtam…?

 - Ott laksz még? – Kérdeztem erőszakkal elnyomva háborgó lelkem hullámait. – Abban a Tátra utcai
   kislakásban?

 - Nem. Másfél éve elköltöztem onnan. – Suhant át egy kósza felhő Kriszti sápadt arcán.

Közömbösen bólintottam, de szívembe mélyen belemart közös otthonunk hirtelen támadó emléke. Szerettem azt a kis lakást, bármennyire is idegenkedtem a belváros zord utcáitól, kipufogógáztól bűzös levegőjétől. Kriszti még ezeket is meg tudta szerettetni velem…

 - És Te? Hogy vagy? – Kérdezte, mintha csupán puszta udvariasságból tenné, de éber tekintete elárulta,
mennyire fontos ez az információ a számára.

 - Köszönöm, én is meg vagyok. – Vágtam rá gyorsan, gondosan ügyelve rá, hogy egy parányi bizonytalanságot se lehessen kiérezni a hangomból. Pár másodpercig egészen mélyre merült tekintetével hazug csillogással telt szemeimbe, amitől megrémültem, hisz tudtam jól, milyen remekül tud olvasni az emberek pillantásából. Lesütöttem a szemem védekezésképpen és inkább az agyonsuvickolt, fehér, kerámiapadlót bámultam üres tekintettel egészen addig, amíg csak éreztem arcomon égető pillantását.
 - Biztos vagyok benne, hogy nagyon örülni fog neki. – Mondta halkan.

 - Ki…?

 - Akinek veszed az ajándékot…

 - Ja… igen… legalábbis, remélem…

Hosszú, fájdalmas csend ereszkedett ránk, miközben már mindketten a földet bámultuk, mintha bizony valami érdekes lenne ott.

 - Mindig… jó érzékkel választottad meg az ajándékaidat. – Mondta végül halkan.

 - A csíkos kardigánt is, amit nem mertél hordani az utcán… – Fűztem hozzá ironikusan.

 - Azt az egyet kivéve! – Nevetett fel végre Kriszti, ami olyan jó érzéssel töltött el, hogy egészen beleborzongtam.

 - Meg van még?

 - Nincs… – Rázta meg a fejét, miközben mosolya olyan gyorsan tűnt tova, mint a nap melengető fénye, ha sötét felhő úszik elé. – a költözésnél sok minden elkallódott…

 - Nem kár érte… gondolom a szabót, aki varrta, azóta már kiengedték a sittről…

 - Azért nem volt olyan szörnyű az a kardigán! – Vett védelmébe Kriszti.

 - Így visszagondolva a színére, én sem hordtam volna szívesen.  Még talán foszforeszkált is a sötétben…

 - Most miért mondod? Otthon hordtam én becsülettel!

 - Csak előbb behúztad a függönyöket a szomszédok miatt…

 - Jaj! Hogy Te milyen vagy! – Nevetett immáron másodízben Kriszti és én felszabadultan nevettem vele.
Két hosszú, nehéz éve már, hogy nem nevettünk együtt. Jól esett látni a mosolyát és jól esett hallani a kacagását. Fájdalmasan jól esett…

 - Te tényleg semmit sem változtál! – Ajándékozott meg újra bájosan kislányos mosolyával, és én áhítattal figyeltem óceán kék szemeinek ragyogását. Igaza volt. Sem én, sem pedig Ő nem változtunk ezalatt a sok, fájdalommal eltelt idő alatt. Csupán ez a pocsék világ változott itt körülöttünk, amivel egyikünk sem tud már mit kezdeni. Elsodort egymástól minket… Talán azért, mert nem szorítottuk kellően egymás kezét? Vagy túl gyengék voltunk hozzá, hogy kiérdemeljük egymást? És most? Vajon mit akart a sors ezzel találkozással? Miért kellett felnyitnia ócska, semmirekellő ládáink tetejét?! Mire volt ez jó?! Itt állunk egymástól egy karnyújtásnyira, de mindketten tudjuk, hogy már sohasem érhetjük el egymást! Soha!

Egy fiatal lány lépett oda hozzánk. Ugyanolyan egyenruhát viselt, mint Kriszti.

 - Elnézést… – Szabadkozott egy bocsánatkérő mosollyal. – Kriszti, be tudnál jönni az infóba? Van egy
   garanciális reklamáció.

 - Persze, rögtön jövök.

Magunkra maradtunk és újra bántó csend ereszkedett közénk. Csak ez valahogy sokkal súlyosabbnak, áthatolhatatlanabbnak tűnt, mint az előbbi. Kutakodva fürkésztük egymás pillantását, de csak a fájdalom elfátyolozott mélységét találtuk ott. Talán ezért is sütöttük le mindketten a szemünket…

 - Mennem kell… – Mondta halkan. – várnak. Ahogyan Téged is…

 - Igen… – Bólintottam anélkül, hogy rá mertem volna nézni. – és… nagyon sajnálom… – Bukott ki belőlem, amit azonnal meg is bántam.

 - Mit?

Csupán egy mély sóhajjal tudtam válaszolni a kérdésére, ezért közelebb lépett hozzám, megérintette az állam, és gyengéden maga felé fordította az arcomat.

 - Mit? – Ismételte meg a kérdését, talán egy picivel nyomatékosabban.

 - Mindent… – Vallottam be őszintén. – Mindent… ami történt…

Nem volt visszaút. Most már kimondtam a szavakat, amiket önmagamnak sem mertem eddig, ezért kimondatlanul pihentek évekig annak az ostoba ládának a mélyén.

Kriszti elmosolyodott, lábujjhegyre emelkedett és megcsókolt.

 - Boldogságot és békét kívánok. – Súgta a fülembe. – Az ünnepekre is…

Sokáig bámultam vágyakozva távolodó, csodálatosan nőies alakját, amit végül örökre elnyelt a végeláthatatlan polcsorok gonosz kígyója…

A kocsi oldalának támaszkodva bámultam az égen ragyogó milliárdnyi csillagot, miközben elgondolkodva figyeltem, hogyan bontakozik ki Kriszti gyönyörű arca lélegzetem hófehér ködpáráiból. Egy mély sóhaj után, kabátom zsebéből elővettem a tárcámat és egy rejtett rekeszéből kivettem az aprócska karikagyűrűt. Az Ő gyűrűjét, ami két éve már, mindenhová elkísért engem. Kis habozás után, óvatosan ráhelyeztem az autóm tetejére, majd beszálltam, indítottam és lassan elindultam. Vigyázva, hogy hosszú maradhasson a búcsú… Ameddig azt a sors is jónak látja…

JÁMBOR ÁDÁM

Mikor azt mondom, te vagy minden

Hívj magadhoz, engedd kimondanom neved.

Ködben úszva jöttem hozzád, homály eged

számomra szemfödél, búcsúzó alkonyok

halk szavai, mint vigasztaló virágok,

szívemre borulnak.

Fény leszel hát, s nékem az óvó nyugalom.

Feledem a korhadást, gyönge fuvalom

kap hajamba, halkan, kedvesen cirógat –

ez is te vagy. Vigasztalod a sírókat,

benned zeng az élet.

Önkívület minden sóhajod, lét elem,

mely hajnali hűs órákon játszik velem;

vígan illanó visszhang illatos hajad

kábító susogása. Szívembe fakad,

véremmé vált lényed.

Édes-szeleburdi pillanatok

Bokrétába súgtam a legmélább

harmat kuncogó cseppjeit,

s meghintettem vele vallomásom

végső sóhaját. Szemeit

élezvén hasra hull egy pillangó,

olyan, mint én: szórakozott,

szertelen s ügyetlen. Dűlt napfényben

evez mosolyod, elhozott

nekem minden mennyet, aranyosan

csomagolva – így szeretem.

Parki padon álmodozó jelen

tép gyűrt szirmot helyettem,

én vigyorgásba fulladtan fújok

örömöt a virágokra;

hattyúvá lettem, tavat gyöngyözök,

s többé nem vágyom álmokra.

Megbántottál

Mindeddig a nappalokra boruló éjek

szótalan engedték, hogy mohón habzsolt kéjek

illatozó füstfellegeiben lengedezz,

s mosolygva táncoló csókokról dalt zengedezz,

ha pulzáló hangulatban ringva merengtél.

Tántorgók horizontján mint remény, derengtél,

oly csillagfényű tested. Libbenő leplednek

ezüst foszlányi a felhők, óvó hüvelynek

borítád őket a földön fekvő megtörtre:

az mély áhítattal gondolt a puha ölre,

mely befogadón nyugtot s menedéket nyújtott.

Ilyen voltál: könnyed szent, ki sok lángot gyújtott.

De csöndes játékszered pillái már csukva,

nem néz, nem hall, nem érez téged. Jól eldugva

őrizgeti szívét, a gyönge könny-szilánkot,

belefojtva minden melegséget s vágyálmot.

Kopár kőre kiszórja lelkét: az ábrándost,

a megkínzottat. Amint gyógyítottál, úgy fájsz most.

NAGY JÁNOS

Lány a dzsungelből

Ott voltam újra a dzsungel mélyén. Már nem tudom hányadszor éltem át ugyanúgy a történetet. A páradús levegő úgy ölelt körbe, mintha egy gőzkabinba léptem volna be. Egy pillanat alatt átizzadt rajtam az elegáns ing, a divatos, méregdrága öltönyöm pedig ázott rongyként lógott rajtam. A kisebb vagyont érő cipőm beleragadt a vizenyős mocsárba és két lépés után elnyelte a sáros, cuppanós talaj.

- Mit keresek öltönyben, az esőerdőben?  Hát, ez az, amiről a leghalványabb fogalmam sincs!

Nem tudom, hogyan kerülök ide, nem tudom, miért vagyok itt. Egyszerre csak itt vagyok, és nem emlékszem semmilyen előzményre. A meleg fojtogató, a levegő páratartalma iszonyúan magas, alig kapok levegőt. Egy szempillantás alatt megszabadulok a ruháimtól, csak a rám tapadó, csuromvizes alsónadrágomban folytatom az utamat. A dzsungel ezer hangja vesz körül, minden él és mozog, nincs egy pillanat megállás sem. Orromban illatok kavalkádját érzem, színes virágok mézédes illatától kezdve, a rothadó avar nehéz, pusztulást sejtető szagáig bezárólag. Tanácstalanul nézek széjjel, fogalmam sincs, merre induljak el. Találomra választok egy irányt, amerre kicsit könnyebbnek vélem a haladást. Mezítláb caplatok, átlépve a kidőlt fatörzseket, megkerülve egy-egy számomra ismeretlen, rikító virágokkal hivalkodó bokrot.

Teljesen elveszettnek érzem magam! A rohanó, nyüzsgő nagyvárosban élő ember, aki a mobiltelefonja és a számítógépe nélkül egy lépést sem tud tenni, most egyszerre csak itt találja magát a nagy zöld semmi kellős közepén. Reményt vesztetten nézek körül. Az odvas fákon ismeretlen kúszónövények futnak felfelé, valahova a magasba, ahol talán találkoznak néha az éltető napsugárral. A fülledt félhomályba csak egy-egy tisztáson ragyog be a nap. Alig tettem meg néhány száz métert, már is hullafáradtnak érzem magam. Kifulladva rogyok le egy mohával borított nagy kőre. Próbálok valami ésszerű tervet kiötleni a tovább haladást illetően, de nem jut eszembe semmi logikus gondolat.

Véletlenszerűen kiválasztott irányba indulok tovább, azt hiszem, teljesen mindegy merre botorkálok. Előttem egy gyönyörű virágú fára leszek figyelmes, ezer és ezer színpompás virág nyújt hihetetlenül lenyűgöző látványt.  Közelebb érve valamennyi virág szinte egyszerre emelkedik a levegőbe és röpül tova a szemem elől, mint egy ragyogó színes felleg. Amit virágoknak hittem, az tarka, sokszínű pillangók sokasága volt! Még sosem láttam ilyet, szinte eláll a lélegzetem a természet e gyönyörű látványosságától. Az imént látott szépségtől megrészegedve folytatom az utamat. Távolban valahol halk robajlást hallok. Nem tudom, mi lehet az, arra veszem az irányt. Lábam alatt apró állatok surrannak tova, csak remélni tudom, hogy nem lépek rá valami veszélyes kígyó félére.

Meglátom a vízesést, aminek a robajlását már messziről meghallottam. Azt hiszem, hogy néhány perc alatt odaérek, de a dzsungel jó néhány akadályt gördít elém. Esetlenül csetlek-botlok a liánokkal átszőtt fatörzsek között. Színes tollazatú madarak röppennek fel a fákról, furcsa, sosem hallott hangokat adnak ki magukból. A legbriliánsabb tehetséggel megáldott festők sem tudnák ezt a pompás színes kavalkádot megjeleníteni, ami a szemem elé tárul. Ha nem lennék ilyen szorult helyzetben, órákig elnézegetném az elém táruló táj szépségét. Nagyot sóhajtva elindulok a vízesés felé. A magasból lezúduló víztömeg pompás vízfüggönyt von a sötét sziklák elé, a magának utat törő napsugár ragyogó szivárványt varázsol elém. Teljesen kifulladva végre leérek a vízeséshez. A finom vízpermet beteríti a már amúgy is csuromvizes testemet. Lehasalva, boldogan lefetyelem a kristálytiszta vizet. Csak most érzem, mennyire szomjas voltam már.

Elgyötört testtel elnyúlok egy mohás sziklán, végignézve magamon, nyomorultul érzem magam. Minden porcikám sajog a fájdalomtól, kezemet, lábamat számtalan zúzódás, horzsolás színesíti. A vízesés közelsége enyhíti a rekkenő hőséget, a testemet bénító ólmos fáradtság is múlik lassan.

- Jól esne egy hűsítő fürdő! – ötlik fel bennem a gondolat.

Miután a fürdőruhára nem volt gondom, nem sokat teketóriáztam, hanem egy laza mozdulattal fejest ugrottam a hívogató vízbe. A jéghideg víztől egy pillanatra a frász tört ki, de aztán néhány gyors karcsapással sikerült átevickélnem a túlsó parton levő sziklákhoz. Vacogó fogakkal húzódzkodtam ki a partra. Életemben nem fürödtem még ilyen hideg vízben! Nem, mint ha valaha is fürödtem volna ilyen körülmények között. Éltem a magam kényelmes, minden komforttal ellátott, gondtalan életét. Újra eltöprengtem azon, hogy vajon hogyan kerültem ide, de most sem jutottam semmi elfogadható megoldásra. Halk nesz ütötte meg a fülemet. Hátra sandítva egy fekete párduc rám szegeződő tekintetével találtam szembe magam. A fekete bestia, ugrásra készen lapult a földre, ébenfekete bundáján megcsillant a kósza napsugár. Nem mondanám, hogy egetverő boldogság öntött el a gonoszul villogó szemébe nézve, sokkal inkább a testemet zsibbasztó, halálos félelem lett úrrá rajtam.

Váratlanul kiáltás csattant és a fa mögül egy félmeztelen alak ugrott közém és a párduc közé. A ragadozó meglepődve vette tudomásul, hogy a kiszemelt préda megszerzése akadályba ütközik. Farkával idegesen csapkodva, tétovázott a támadás megindításán, vagy a visszavonuláson. Az idegen alak halált megvető bátorsággal tartotta a lándzsáját a fenevad irányába, és hangos kiáltásokkal próbálta meghátrálásra bírni. Egy pillanatig úgy nézett ki, hogy a párduc ráveti magát, de aztán meggondolta a dolgot, és egy gyors szökkenéssel eltűnt a dzsungel fái között. A megkönnyebbülés hatalmas hullámban öntötte el a testemet, a váratlan segítség nélkül alighanem a párduc estebédje vált volna belőlem.

Az idegen megfordulva, hangos szavakkal adott kifejezést a történteknek. A meglepetéstől tátva maradt a szám, ugyanis az addig háttal álló alak - nő volt! Vadul gesztikulálva magyarázott valamit, amiből persze egy árva szót sem értettem, de a hangsúlyból megítélve elmondhatott mindenféle szerencsétlen baromnak. Végül is teljesen igaza volt, - ha ezt mondta, - ugyanis semmi keresnivalóm nem volt itt a világ végén, a civilizáció minden áldásától megfosztva. Szemem akaratlanul is a két formás mellére irányult, melyek csábítóan ringtak a nagy szóáradat közepette. Nem tudtam, mit mondjak neki, még ha értette volna a nyelvet, amit beszélek, akkor is nehéz lett volna elfogadható magyarázatot adni az itt létemre. Elég szerencsétlenül nézhettem rá, mert egyszerre csak elnevette magát, mire én is megkönnyebbülten mosolyogtam vissza rá.

- Gyere! – intett a kezével és ruganyosan lépkedve megindult előttem.

Megindultam utána, mert ugyan mi mást tehettem volna. Az apró ágyékkötő, amely a fenekét fedte ott ringatózott a szemem előtt. Bronzbarna teste, karcsú volt, mégis nagyon izmos. Örömmel legeltettem rajta a szemem. Hosszú ideig meneteltünk így, minden szó nélkül. Néha hátranézett, hogy tartom-e vele a lépést. Hosszú, fekete haja kócosan libegett, meglepően világoskék szeme átható pillantással mustrált végig.

Végre elértük az úti célunkat! Egy faluba érkeztünk, ahol nagy csődület fogadta bevonulásunkat. A félmeztelen férfiak és nők sokasága hangos zsivajjal vett körül bennünket. Egy tisztásra vezettek, ahol egy terebélyes fa tövében vénséges vén öregember üldögélt. Talán valami törzsfőnök féle lehetett? Mindenesetre a megmentőm hangos szavakkal előadta a történetet, jobban mondva újra eljátszotta a sztorit, szélesen gesztikulálva megmutatta, hogyan ijesztette el a párducot. A hallgatóság elismerő morajjal nyugtázta az előadást. Az öreg törzsfőnök, vagy talán varázsló, vartyogott valamit felém, amiből nem értettem semmit. Végül egy kunyhóba vezettek, ahol egy ócska fekhely és egy rozoga asztal jelentette az összkomfortot. Kis idő múlva, egy vén banya egy nagy fürt érett banánt és egy cserépedényben vizet hozott. Mivel ugyancsak éhes voltam már, buzgón nekiálltam a banánok elfogyasztásának, majd a vízből is jóízűt kortyoltam. Miután jóllaktam, szinte pillanatok alatt mély álomba zuhantam az ágynak csak nagy jó indulattal nevezhető bútordarabon.

Nem tudom meddig aludhattam, mert amikor felébredtem, a nap már fényesen ragyogta be a falu közepén terpeszkedő tisztást. A falu apraja-nagyja ott tolongott, várva az ébredésemet. Nagy ováció fogadta, amikor kibújtam a kunyhóból. Nem kellett nagy jóstehetség ahhoz, hogy rájöjjek, a sorsomról fognak a mai napon dönteni. Több vénember ült törökülésben, arra várva, hogy megjelenjek előttük. Megkezdődött a tárgyalásom, ha használhatom ezt a kifejezést. Ahogy ki tudtam venni, elég éles vita zajlott, az öregek szemlátomást két pártra szakadtak. Nem értettem, miről beszélnek, de minden idegszálammal érzékeltem a vita hevességét. Végezetül az öreg törzsfőnök felállt és fennhangon vartyogott valamit, amit nagy tetszéssel fogadtak. Jelbeszéddel a tudtomra adták, hogy meg kell küzdenem a törzs egy fiatal harcosával. Gondolom ezzel kellett bizonyítanom, hogy érdemes vagyok arra, hogy továbbra is a vendégszeretetüket élvezhessem. Megszeppenve néztem a megmentőm halványkék szemébe, amikor a kezembe nyomták a lándzsát. Úgy gondolom, tisztában volt azzal, teljesen reménytelen a helyzetem. Szomorúnak láttam, szinte sajnálattal nézett rám, mint aki magát okolja, hogy ilyen helyzetbe kerültem. A fiatal, izmos harcos már ott állt, készen arra, hogy átsegítsen a túlvilágra. A végzetes összecsapás elkerülhetetlennek látszott...

Ekkor a lány, aki megmentett a párductól, hirtelen kiáltással mellém ugrott és nyakában lévő barna és fehér magokból fűzött láncot az én nyakamba akasztotta. Nem tudom, ez mit jelentett, de hatalmas felzúdulást váltott ki az összegyűltekből. A fiatal harcos magából kikelve ordítozott a lánnyal és a lándzsáját egy hirtelen mozdulattal felém hajította. Egy pillanat alatt átfutott az agyamon az egész addigi életem, mielőtt a végzetes fegyver átdöfte volna a szívem. Már szinte éreztem ...

Abban a pillanatban, verejtékben úszó testtel felébredek. Már talán egy hónapja minden éjjel ugyanezt álmodom. Minden áldott éjjel megment a lány a fekete párductól, hogy elvigyen a falujába, ahol aztán a végzetes lándzsa kirepül a fiatal harcos kezéből. Mindig ugyanaz az álom, mindig ugyanaz a befejezés! A kezdődő fejfájással küszködve elindulok lezuhanyozni. Fürdőköpenyt véve leülök a nappaliba és történeten gondolkodom.

Megszólal a csengő. Ki az ördög lehet? Nem várok senkit. Lassan a bejárati ajtóhoz lavírozok és kinyitom a biztonsági zárat. Egy nő már éppen elindult lefelé a lépcsőn, de az ajtónyitás hangjára visszafordul. Mint ha villám hasítana belém! Az ajtóban a megmentőm áll! Kétséget kizáróan ugyanaz a nő, csak éppen európai ruhában, csinosan felöltözve. Nem tudok megszólalni, csak nézem a halványkék szemét. Elmosolyodik azzal az álmomban sokszor látott mosollyal.

- A közvélemény kutató intézettől jöttem, szeretnék néhány kérdést feltenni, amennyiben hajlandó rá válaszolni.

- Hogyne, persze - motyogom zavartan és betessékelem a lakásba.

Lesegítem róla a gyönyörű fekete párduc bundát. Egy vagyon lehetett ez a bunda - villan át az agyamon.  A nyakában egy furcsa, barna és fehér magokból fűzött nyakláncot veszek észre.

Szerelem első látásra! – érzem minden ideg szálammal.

***

Megfagyott szerelem

Daniel zihálva szedte a levegőt, a tüdeje szinte szétpattant minden egyes levegővételnél. A hóvihar elemi erővel tombolt, a szél jeges késként hasított bele az arcába. Már több, mint tíz órája cipelte a lányt a hátán. A végkimerülés határán volt, érezte, hogy meg kell állnia, hogy egy kicsit pihenjen. Lerogyott a hóra, a lányt is letéve. Izabelle, mint egy jégbefagyott múmia terült el, csak egy hangos nyögés árulta el, hogy egyáltalán él még.

• Hogy vagy drágám? - kérdezte a fiú, bár látta, hogy nagyon nincs jól.
• Jól - súgta alig hallhatóan, bár nyilvánvalóan rosszul volt.

Daniel feltűrte a lány nadrágjának szárát, hogy szemügyre vegye a feldagadt lábat. A lány alsó lábszára kékes-zöld színárnyalatban pompázott és valószínűtlenül felpüffedt. Minden bizonnyal eltörött, amikor a lány elővigyázatlanul belerohant egy vízmosásba. Szerencsétlenül alakultak a dolgok, szinte minden összeesküdött ellenük. Amikor elindultak a nagy tavak környékére síelni, még ragyogó szép, téli idő volt. Olyan régóta tervezgették ezt az utat! Rendben is ment minden mindaddig, amíg a fiú terepjárója el nem romlott. Akkor támadt az az eszement ötletük, hogy síelve térnek vissza a legközelebbi településre és majd elküldenek egy szerviz autót a kocsijáért. Alig negyven mérföldre volt a legközelebbi település, ami nem okozhat gondot két jól síelő személynek. Daniel a telefonjának navigációs rendszerén beállította az útirányt, belőve a legjobb útvonalat a terepviszonyoknak megfelelően.  Így hát jó kalandnak betudva a dolgot, elindultak. Szépen, tempósan haladtak a friss havon, gyorsan fogyasztva a távolságot. A hóvihar egyik percről a másikra, váratlanul tört ki. A látótávolság szinte a nullával vált egyenlővé, a fergeteges szél iszonyú erővel hordta a havat. A dolgok pillanatok alatt rosszra fordultak. Egyszerűen fogalmuk sem volt, hogy merre kellene tovább indulni. A telefon navigációs rendszere nem működött. Vakon siklottak a viharban. A hőmérséklet hihetetlen gyorsan süllyedt, hirtelen nagyon hideg lett. Valami védett helyre kellett volna húzódni, de közel -távol nem volt semmi, ahova elbújhattak volna. Kénytelen kelletlen tovább kellett menni!

Vakon suhantak, a kavargó hópelyhek között, arra ügyelve, nehogy elveszítsék egymást. Ekkor történt a baj! A lány, aki elől haladt, belerohant egy meredek vízmosásba. A síléc lerepült a lábáról, hatalmasat esve terült el a vízmosás alján. Daniel majdnem ráesett, épp hogy eltudta kerülni a végzetes balesetet. Izabelle fájdalmas arccal tapogatta a lábát, a bokája pillanatok alatt feldagadt.

• Talpra tudsz állni? – kérdezte tőle aggódva.
• Próbálok – válaszolta.  De kiderült, hogy nem tud ránehezedni a sérült lábára.
• Várj, hívok segítséget!

Hívta a hegyi mentő szolgálatot. A mentő szolgálat minden lánctalpas járműve egy bajbajutott iskolás csoport kimentésén fáradozott. A diszpécser semmi bíztatót nem tudott ígérni, fogalma sem volt mikor tud valakit értük küldeni. Nyilvánvalóvá vált, hogy csak magukra számíthatnak! Talán ott kellett volna maradni a vízmosás alján, de az egyre hidegebb idő arra sarkallta Danielt, hogy tovább induljanak. A vállára vette Izabelle-t és elindult vele a helyesnek vélt útirányba. Eleinte könnyen vitte, de néhány óra elteltével egyre nehezebb lett számára az oly kedves teher. A hóvihar változatlan erővel tombolt, megnehezítve az amúgy sem könnyű vállalkozást. Óránként megálltak pihenni. Daniel ekkor kezdte megérezni, hogy ez a vállalkozás akár végzetes is lehet.

A legnagyobb probléma az volt, hogy fogalma sem volt, hol vannak. Időközben besötétedett, még inkább megnehezítve a tájékozódást. A diszpécsert megkérdezve azt a lehangoló választ kapta, hogy a mentőcsapat még mindig az iskolás csoport felkutatásán fáradozik. A helyzet kezdett tragikussá válni. Izabelle lába egyre jobban fájt, sürgős orvosi beavatkozásra lett volna szüksége.

• Hagyj itt engem Daniel! – kérlelte Izabelle. Menj tovább egyedül! Legalább te juss biztonságba!
• Sosem hagylak el Izabelle! Szerintem már nagyon közel lehet a település. Tarts ki drágám! Nem sokára jó meleg helyen leszünk, és kórházba kerülsz, ahol aztán rendbe teszik a lábad.

Izabelle csak mosolygott, azzal az édes mosollyal, amiért beleszeretett annak idején. Tavaszra tervezték az esküvőt és minél előbb gyerekeket szerettek volna. Olyan jó volt ábrándozni a jövőről! Mindketten nagy családból származtak, így teljesen egyetértettek abban, hogy legalább három gyermeket vállalnak majd. Daniel gondolai elkalandoztak, miközben egy marék havat nyalogatott szomját csillapítva. Izabelle a hideg hóval hűtötte a feldagadt lábát. A kékre-zöldre dagadt bal boka elég siralmas látványt nyújtott. Minél előbb orvosi segítségre volt szüksége! Daniel ezért szorgalmazta, hogy tovább menjenek. Nem szerette volna, ha a kedvese egy életre megsántul egy ostoba baleset miatt. Közben a hóesés félig-meddig betemette őket, ideje volt indulni.

Daniel újra a hátára vette kedvesét, igyekezve nem hozzáérni a fájó végtaghoz. Újabb keserves óra következett. Daniel igyekezett szóval tartani Izabelle-t, nehogy elaludjon a fáradtságtól. Ő maga érezte, hogy egyre jobban kimerül a megerőltető cipekedéstől. Az idő kezdett összefolyni a számára, félig öntudatlanul botorkált a jeges széllel szemben. Valószínű eltévedtek, mert számításai szerint már régen a célnál kellene lenniük. Megállt, mert szinte ólmos fáradtság lett úrrá rajta, úgy érezte egy lépést sem képes megtenni. Keserves nyögéssel tette le Izabelle-t.

• Pihennem kell egy kicsit, drágám! – nyögte.
• Daniel menj tovább egyedül! Nagyon szépen kérlek, ennek így semmi értelme! Csak hátráltatlak, egyedül már régen oda értél volna! – hangja sírásba fulladt.
• Nem hagylak itt, mert megfagynál!

Mindketten a végkimerülés határán voltak. Továbbra is szakadt a hó, a helyzet mit sem változott, amióta elindultak. Néhány perc után Daniel újra telefonált. A mentőszolgálat diszpécsere nem tudott jó hírrel szolgálni, a gyerekeket megtalálták ugyan, de még teljesen bizonytalan, hogy mikor érnek vissza. Ígérte, ahogy megérkeznek, rögtön kiküld egy kereső brigádot. Daniel megértette, hogy senkitől sem várhat segítséget. Magukra maradtak a hóviharban, a kedvese már félig megfagyott, és félő hogy mindketten itt maradnak örökre. Nem messze egy magányos fa sziluettjét látta a kavargó hóesésben. Elhatározta, hogy odáig még elviszi Izabelle-t. Aztán ki kell találnia valamit, hogy túléljék ezt a reménytelen helyzetet. Erejének utolsó morzsáit összeszedve fölvette a lányt a karjába és elindult a fához. Az a fa nem is volt olyan közel, mint ahogy gondolta. Fogát csikorgatva vonszolta magát előre. Izabelle nem szólt egy szót sem, talán már nem is élt. Minden egyes lépés fájt már, minden egyes megtett méter szenvedést okozott…

„Daniel zihálva szedte a levegőt, a tüdeje szinte szétpattant minden egyes levegővételnél. A hóvihar elemi erővel tombolt, a szél jeges késként hasított bele az arcába. Már több, mint tíz órája cipelte a lányt a hátán. A végkimerülés határán volt, érezte, hogy meg kell állnia, hogy egy kicsit pihenjen. Lerogyott a hóra, a lányt is letéve. Izabelle, mint egy jégbefagyott múmia terült el, csak egy hangos nyögés árulta el, hogy egyáltalán él még.

• Hogy vagy drágám? - kérdezte a fiú, bár látta, hogy nagyon nincs jól.
• Jól - súgta alig hallhatóan, bár nyilvánvalóan rosszul volt.

Daniel feltűrte a lány nadrágjának szárát, hogy szemügyre vegye a feldagadt lábat.”

Agyában közben egy váratlan ötlet villant be. Hókunyhót kell építeni, ahol védve lesznek a szél ellen és valamennyivel melegebb is lesz, mint a szabad ég alatt! Egészen felvillanyozódott a gondolattól. Hogy ez eddig miért nem jutott eszébe!

-Drágám, tarts ki még egy picit! Csak ne aludj el! Figyelj rám Izabelle! Mindjárt sokkal jobb lesz!

Daniel kapkodva munkához látott, de kesztyűben nem igazán boldogult a hó összetapasztásával, ezért levetette a kesztyűt. A jéghideg hó szinte égette a kezét, de most nem törődött ezzel. Közben állandóan beszélt a lányhoz, kérlelve, hogy ne aludjon el. Egy rövid óra alatt már teljesen körbe ölelte a hófal Izabelle-t, már csak a tetőt kellett megcsinálnia. A keze már teljesen érzéketlen volt a hidegtől, de eszelős elszántsággal gyúrta a havat, tapasztotta a többihez. Végre elkészült a hókunyhó! Daniel bebújt a résen és magához szorította Izabelle testét. A lány mozdulatlanul feküdt a karjában, szemére ráfagyott egy könnycsepp. Daniel rázni kezdte a lányt, de választ nem kapott tőle. Kétségbe esett erővel próbálta életre kelteni, míg végül belátta, hogy Izabelle megfagyott. Teste teljesen kihűlt, szíve nem bírta tovább elviselni a megpróbáltatásokat. Danielt halálos nyugalom szállta meg.

Halkan imádkozni kezdett...

• Mi Atyánk, ki a mennyekben vagy
• Szenteltessék meg a Te neved,
• Jöjjön el a Te országod,
• Legyen meg a Te akaratod…

Állati üvöltés szakadt ki a mellkasából. Teljes erővel kezdte bentről szétrúgni a keserves munkával felépített hófalat. Megfagyott kezével ütötte-vágta maga körül a havat, a szétfröccsenő vére színezte vörösre maga körül a hó hantokat. Addig nem állt meg, amíg teljesen le nem rombolta az építményt. Magához ölelte Izabelle fagyos testét és felnézett az égre. A fagyos szél belevájta karmait az arcába, a hópelyhek rövid idő múltán betakarták mind kettőjüket.

Másnap reggel a mentőcsapat tagjai két összefonódó holttestet találtak egy széjjel vert hókunyhó romjai között.

DR. GLIGOR JÁNOS

A  reggel

Hűvös reggelen harmatos virágok

Szél simítja arcom mindent kitárok

Elmúlt már messze jár esti sírásod

Éjjel megfürödtél, most a napot várod

Kilépek a kertbe gyöngycsepp a fűszálon

Madarak ébrednek a közeli ágon

Felsír a kisgyermek látom rohanásod

Lehajlok, felveszem csengő kacagásod

Kiküzdött boldogság nem csalóka játék

Borzongat az öröm, tovatűnt az árnyék

Tenyerünkben megbújnak a selyemvirágok

Nem félünk, hogy égetnek bennünket a lángok

A vágy tüze lobog, bár most elcsendesedtél

Egy harmatos levelet a számra leheltél

Teheted, hagyom. Föld és Ég az ágyunk

Szerelmes reggelek – most erre vágyunk

Thomas Loose

Szeretni kell!

Szeretni kell! Ezt mondják sokan. Szeretni kell! Hiszik sokan, de mi van azzal, aki tényleg szeret? Azt ki harsogja oly nagy szóval, vagy zengi, hogy szeretni fáj? Nem mást, csak azt, hogy egy igaz szív hány millió darabra képes összetörni egy álom, vágy után? Kicsoda? Szól vagy harcolva ordít egyáltalán bárki is az üvöltő szélbe? Ki kéri a választ? Jól gondoltam, senki, ugyanakkor mindenki. Csak egyetlen sebzett lélek vagyok, csepp a tengerben, de egyéb más nem. Immár. Ki az, ki kérdőre vonja széles e világot és kutatja, faggatja fennhangon a létet? Ki kér választ a miértre? Senki, ugyanakkor mindenki. Homályba vész. Szeretet? Szeretni? Szeretve lenni? Minek? Szeretet van, de szív nincs oly bántó szavak mögött? Vagy szerelem nincs, de szeretet van, ám nem rejti szív? Mi lehet, vajon, mi hát a felelet? Mit tegyen az ember, a lélek? Mit álljon ki egy szív, hogy végre megértse mi az a szeretet? Szerelem? Mi lényege? Nem tudja meg soha senki, de hangoztatni kell, szeretni kell. Szeretni, kell!

A szív titkai

A kikötői zajok sokaságában vészharangként szólal meg egy hang fejében és hasít tudatába, rémséges a gondolat, hogy nem látja többé viszont. Minden, ami valaha volt és lehetett volna, szertefoszlott távolodó alakjával együtt azon a hajón, ami elvitte őt messzi vizekre tőle. Valahol a hatalmas vízen túl, egy másik országban él majd tovább, s talán nem is fog emlékezni rá. De hogy melyikben, azt nem tudhatja. Utazgatni fog. Ezt mondta.

Vajon emlékszik majd az együtt töltött időre, a sok élményre? Rájuk? Fáj a szíve és azt sugallja, eredjen utána, de nem teheti. Ha így kellett történnie, akkor nincs mese el kell fogadni ami van és amije maradt. Az emlékei, az összetört szíve és egy fénykép, amin boldog perceik egyikén mosolyognak a világra gondtalanul. Távolodik, egyre messzebb, s bár az idő repül, ő mégis úgy érzi örökre megállt.

Semmi sem lesz már ugyanaz. Hiányozni fog nagyon és érzi, nem fogja kibírni. Felgyorsult az élet körülötte a kikötőben, suhan a délutáni nap az égen. Csak neki tűnik úgy, hogy vége van a világnak. Mozdulatlanul áll, kezében a fényképpel, másik kezével megérinti arcát, ahol a lány forró ajkát érzi. Szemeit könny lepi el.

Miért ekkora szamár? Miért engedte el? Már késő este van, és a hajó sem látszik. Órákkal korábban vesztette szem elől, amikor eltűnt a horizonton. Mégsem tud elindulni, csak bambul a semmibe és vár, mintha történhetne még valami. Nem fog. Elhajózott, s vele együtt a remény is. Odaveszett minden, amiért élt. Remélte, egyszer több lehet köztük a barátságnál, ő mindig is többet érzett. Jóval többet. Nem tudta a lány hogyan érzett valójában, nem is feszegette a témát egyszer sem. Nem akarta elveszíteni. Még akkor sem, ha csak barátjaként kísérhette volna végig életén. Annál sokkal többet jelentett neki. Szerette. Tiszta szívből és erre csak későn jött rá. Túl későn ahhoz, hogy megakadályozza azt, amitől mindig is rettegett.

Elveszítette. Lehet, másként alakult volna, ha bátrabb és ahelyett, hogy titkolózik, elmondta volna neki valójában mit érez? Talán sosem fogja már megtudni. Esőcseppek koppannak feje tetején. Felnéz az égre és elered az eső. Csak állt ott, hagyta, hogy végig csorogjon arcán, hűsítve könnyektől égő szemeit.

Charlesnak eszébe jut egy emlék, amikor a szakadó esőben egy kapualjba ugrottak be. Fázott, szinte reszketett. Átölelte és a leheletével melengette finom kezeit. Szemébe nézett és valami különöset látott. Másképpen nézett, mint általában. Aztán adott egy puszit vizes arcára, szinte még ma is érzi. Megölelte, ő pedig átkarolta, hogy ne fázzon. Elmondhatta volna neki. Megtudhatta volna mi az igazság, mégsem tette. Együtt volt még akkor is a párjával, nem akarta felkavarni. Ha ő boldog, akkor ő maga is az lesz! Ezt próbálta magával elhitetni, hajtogatta mindig, ó hogyan is lehetett annyira félkegyelmű. Dehogy volt boldog. Szerette az isten áldja meg! Mennyire? Nagyon.

Kinyitotta a szemét és a tengerre nézett. A feltámadó viharos szél összezavarta a tükörsima vizet, egyre nagyobb hullámok tépték a part menti sziklákat. Pár perc múlva embermagasságú hullámok csapnak át a világítótorony lábánál. Az ő lelke is ilyen most, akárcsak a háborgó tenger. Ezernyi szitokszó és gyűlölet van benne. Miért kell, hogy ennyire szeresse? Miért kellett elveszítenie?

Körbenézett, egy lélek sincs már a közelében. Megragadta a korlátot és felkapaszkodott rá. Lassan felmászott a tetejére. Kezeit az ég felé nyújtotta és teli tüdőből üvöltötte szinte versenyezve a tomboló széllel.

- Miért? Miért hagytál el? Gyűlöllek hallod? Gyűlöllek…

Nagyon mérges volt. Utálta, hogy él. Fájt még az is, ha belegondolt csak egyetlen percbe is nélküle. Leugrott a partra és elindult a mólótól távolabb eső sziklás partszakasz felé. Zuhogott az eső és tajtékzott a tenger. A sziklákon egyensúlyozva a széllökések közepette megfordult a fejében, talán jobb lenne, ha meghalna. Akkor nem lenne semmi gondja, nem fájna ennyire a szíve többé. Már éppen ugrani készült, amikor eszébe jutott, hogy adott még valamit a kép mellé neki a lány, amit a kabátja zsebébe csúsztatott, miközben azt az utasítást adta, csak akkor nézheti meg, ha ő már felszállt a hajóra. Átkutatta a zsebeit és az egyikben talált egy kis aranyozott medált. Emlékszik, még akkor találta mikor legszebb tengerparti sétájuk véget ért, mielőtt bevonult katonának. A katonaévek alatt mindig a zubbonya zsebében lapult, benne a lány fényképét őrizgette. Egyszer azonban kimenőjén, bajtársaival együtt annyira lerészegedett, hogy hazafelé vánszorogva valahol elhagyta. Csak ámult, hogy viszontlátja. Elgémberedett vizes ujjaival nagy nehézségek árán kinyitotta a kis ékszert. Összeszorult a szíve.  A medálban az ő fényképe is benne volt, ugyan az, amit a lánynak küldött mikor messzire állomásozott otthonától. Akkor hát ezért nem találta meg, hiába is kereste.

Hangosan olvasta azt a két szót, amit a fényképeiket őrző medálban talált.

- Szeretlek. Örökké.

Le kellett ülnie az egyik sziklára, mert hirtelen elgyengültek a lábai. Csak nézte hitetlenkedve a miniatűr képet a kicsiny medálban, amiben az esőáztatta írás szép lassan elmosódott. Hogyan tudott csak önmagára gondolni? Nem halhat meg, még nem! Szereti! Ez a nagy szerelem!

Nem hitte volna, hogy egyszer ezt megéri. Drága jóságos isten az egekben annyira boldog! Hiszen… Elizabeth is szereti őt!  Érzelmei nem hiábavalóak hát, milyen nagy teher húzhatta eddig a napig e csodás lány nyakát. Így biztosan egészen óriásinak tűnt az a medál. Kétségtelenül szintúgy tele volt félelemmel és reszketeg, illékony szerelmes varázsba burkolt tétova gondolatokkal, akárcsak saját szíve, ami a lányért dobogott.

Visszalépdelt a partra, aztán felmászott a korlát biztonsága mögé. Egy pillanatra még megállt, aztán futásnak eredt hazáig. Hazaérve telefon telefont követett, majd másnap ismét a kikötőben várt. Ezúttal azonban a Gabriel névre keresztelt hajó tatjáról figyelte az alant elterülő nyüzsgést. Megszólalt a hajókürt, indulás. Percről percre szépen lassan távolodott a part, s ő egyre inkább kezdte úgy érezni, olyan mintha nem is ő utazna el, hanem az eddigi élete és annak emlékei halványulnának, mígnem a látóhatáron homályba veszni látszanak. Búcsút intett a szigetnek, vele együtt Briarbell városának és a hajókorlátnak támaszkodva a messzeséget nézte. Alig hallhatóan, mintha sejtette volna, hogy üzenete biztosan célba ér, ezeket a szavakat súgta a szélnek.

- Megtalállak, mert én is örökké szeretlek téged!

A szerelem ébredése

Az ajkad íve, mint a délibáb

Mit a szomjas káprázat szült fülledt nyári szélben

Szemed csillogó fénye, mint a szivárvány

Tékozló érzelmek illatát sejteti e mogorva télben

Hullámzó hajadnak lágy ölelése

Már a közelgő tavasznak igézete

S mint csillogó szemednek rózsakoszorúja,

Illatos mámorban vállaid körbefonva

Igéző mosolyod gyűjti friss mezei csokorba.

Mint két éjben világító Szentjánosbogárka

Arcát övező dús hajfonatok ölében

Napfürdőt vesz emberléptékű horizontunk tükrében.

Olyan, mint egy parányi drágakő

S úgy ölel magához csillogó pillái kitárulkozásában,

Mint üdvözletet suttogna dús szemöldöke árnyékában.

S mint egymásra talált lelkek egy közös imában

Egy boldogság könnycseppel lemossa a zajos diszharmóniát

Így tartva távol tőlünk a szeretetlenség fullánkját.

Világosítsd meg utam e zűrös világban

Adj kapaszkodót, hogy tovább merre menjek

S megszabadulva az átkos hívságok karmából

Száguldjon a lelkem feljebb, egyre feljebb!

Ülök egykedvűen másfél méterre egy ismeretlen bűnös vágy kiszolgáltatottságában

Ráncos homlokom nedves barázdái évgyűrűkbe zárják kusza gondolatim

Megalkuvás lett kenyerem hogy el ne hagyjon a kegyelem

Szép halált nyerni ajándék gyanánt.

Pedig a vágyam nem hág törvényen át

S ha csokorba rejtem

Testet ölt a lelkem mézédes árnyoldalán.

Sok földi vigasság, hozzá képest rabság

Nem szűzi virágszál tiltott tolvajlása

Ám annak mércéje, kínok kelepcéje

Hogy másfél méterre kárhoztat landolni az élet

Jöhetnek harcias fellegek, s jöhetnek szivárványos reggelek

Simulhatnak ráncaim, a kinőhetnek szárnyaim

Beteríteni egy tisztesebb egzisztenciát,

A távolság csak megmarad, s a bús idő meg elszalad

Nem érzem már leheletét sem, csak az ívei virágzanak

Milyen lehet az íze, elképzelni sem tudom

Bár kóstolgatom nap, mint nap a képzelet szárnyain

Mézédes, csípős, vagy keserű talán?

Szertelen, zavart kelt, vagy kegyetlen

Vagy tüzet okádó forró hevület

Vagy jégkatlanba záró kínzó lendület?

Másfél méterre az örökkévalóságon át

Mint Noé bárkája végtelen bezárva

S az eső csak hull negyvenszer negyven napon át

Hullámsírba zárva jelent és jövendőt.

Csak ez a másfél méter jelzi számunkra az örök időt.

Nemcsak késsel, tekintettel

De ölni lehet megfagyott érzelmekkel,

Másikra hárított önző kényelemmel

A hitvesi ölelésben szeretettelen szerelemmel!

Mert szeretni lehet álnok hitszegéssel

A rágalomnál kegyetlenebb lelki fenyítéssel,

Napi gondoktól megromlott, s megfosztott kegyelemmel

Vagy tested érintésére támadt kínzó hidegleléssel

Pedig koldusként bolyongva

Mindig adtam a rászorulónak,

S ha kellett: szomját is oltottam

A kiszáradt ábránd – koszorúdnak!

Fogyatkozó szerelmemért

Véres körmökkel harcolva,

Szenvedélyem beterelte

Még a Napot is Hold – udvarodba.

***

Mi a szerelem

Mézédes tavaszi fuvallat, mely kéjes álomba merít

Hajnali rigófütty az ágakról, mely csiklandozza vágyaid

Szirének lantjával édesíti álmodat

Messze-messze űzi minden bánatod

A hajnalcsillag árnyéka az éjszakában

Szirmot bont, ha rávetül a nap sugara

S fürdik benne a szivárvány színeiben

Vigyázz, nehogy fészket rakjon szívedben

Menekülj a vágytól, zárkózz magadba

Csak halkan imádkozz, halkan suttogva

Kullogjon a sóhaj, ne jusson utadba

Mert halott emléket zárhatsz majd karodba

Kifordítja lelkedet, elkábítja értelmed

Hát ezt teheti velem áhított szerelmed?

Ezért, mint ajándékot helyezd díszcsomagba

Ha félelembe kerít, küld messze a holdra

LOCSMÁNDI ANITA

Gyere...

Gyere és légy boldog velem,

Add fel eddigi életed!

Én, megtanítlak repülni

S a csillagokkal hegedülni!

Gyere és légy boldog velem!

Nézzük együtt a felleget,

S mi fessük meg a kék eget!

Táncoljunk az angyalokkal,

Dúdoljunk együtt dalokat!

Fussunk versenyt az idővel,

Érjünk együtt a gyümölccsel!

Viruljunk, mint a napsugár,

Nevessünk a hold homlokán!

Gyere és légy boldog velem,

Kezdjünk együtt Új életet!

Dobd el a múlt fájó kezét,

Cserében itt van az enyém!

Szívembe szorult

Szívembe szorult egy szerelmes szilánk,

Tükörként összetört, s bennem sebet vág.

Minden egyes szilánkban ott él a vágy,

Benne vannak a boldog percek s a hiány.

Hatalmas hadakkal tör meg a bánat,

Szabad vagy sem, én vágyok még utánad.

Ezüstös fájdalom nyomasztja lelkem,

Egy szunnyadó álom, tört össze bennem.

Vulkánként jönnek a könnyeim, de rejtem.

Túlságosan vágytam: hogy szeress engem.

Megálmodott szerelem

Előttem álltál, ragyogó szemekkel,

S a megálmodott nagy szerelemmel.

Úgy néztél rám, mintha angyal volnék,

Szemeid szinte bőröm égették.

Ragyogtál, mint az égi csillagok,

Ennél szebbet többé nem láthatok.

Gyönyörű voltál, szebb mindenkinél,

De nem tudtam akkor még mit is remélsz.

Lelkesen lángolt szemedben a tűz,

Vártad, hogy e láng majd karomba űz.

De nem én hallgattam, akár a szél,

A csend volt, aki helyettünk beszélt.

Nem tudtam mit kellett volna tenni,

Jobbnak láttam gyorsan elsietni.

Eltelt sok idő, de nem felejtem,

S már tudom mit kellett volna tennem.

S most előtted állok kisírt szemekkel,

S a megálmodott nagy szerelemmel.

Hiába nézek rád oly lelkesen,

Csak annyit szólsz: " késő már, ég veled "!

BARANYA IMRE

Kívánság

Kocognak átfagyott csontjaim,

magányos lelkemnek romjain.

Mert csupán a test tart még össze,

nincs ami szakadt szívem összekösse.

Remegnek sorvadó izmaim.

Zokogok. Fájdalmas gondjaim-

mal együtt magamra maradtam,

a nagyvilággal szemben, haragban.

Ó, meddig kell még…?! Sokat várjak,

hogy társsal együtt eggyé válljak?!

Ki, ne akarjon elengedni!

Csak egy szívnek végre megfelelni.

Woodoo

A markodban vagyok,
bárgyú képemen hamis mosoly.
Mert bár tartasz,
mégis tűket nyomsz testembe.
Mi fáj, érjen az a karomon
vagy a lábamon,
ugyanúgy fáj, mintha szíven szúrnál.
Egy játék vagyok neked,
egy baba, melyen kiélheted
perverz vágyaid, kin ledobhatod
súlyos láncaid, s kit gyötörhetsz.
Jól van nekímélj, döfd belém
had fájjon,
hisz én engedtem magam karjaidba.
Tudod mit?! Jól esik!
A gyűlölet is egy érzés, s így, érzel irántam.
Talán változik majd, s nemcsak tűpárna
leszek varrókészletedben, hanem az a kedves,
aki nélkül éjszakánként elaludni nem tudsz.

Egy kulcsot kapsz tőlem...

Egy kulcsot kapsz tőlem,

a lelkemnek kulcsát!

S ha elfogadod ezt itt...

kettőnket végleg egymásba nyit.

Gyengeségként hathat,

mit szívem szívednek adhat,

de, mert érzésem mutatom

bizalom vezessen felém utadon!

Ne kételkedj!  Nem kell!

Nyíljon meg elméd megannyi reménnyel!

Próbálj meg bennem igazán, mélyen hinni,

ígéretem kőszikláját darabokra ne törni.

Mert ha visszaélsz e kulcsával lelkemnek,

sem bőröm, sem bordám... többé be nem engednek!

LAKATOS ZSOLT (Demecser)

Kötelék

Amikor a szüleink berontottak a szobába arcukon a hóhér nyugalmával, szavak nélkül is mindent értettünk. A hidegség, ami belőlük áradt, megfagyasztotta és apró szilánkokra törte az együtt töltött időt, és ezek a darabok ott lebegtek a levegőben, amit nem voltam hajlandó belélegezni. Míg Annát egyre távolabb vonszolták tőlem, addig én a képzeletembe próbáltam kapaszkodni, amit furcsa mód úgy éreztem, hogy a szívemnél kulminál, mert kezem görcsösen a mellkasomra tapadt. Vissza akartam pörgetni az eseményeket, de ahogy felnéztem, szűkülő látóteremben megláttam Annát. Könnyei végtelen hullámokban törtek elő, sikított és ordított, arcának eddig ismeretlen groteszk vonásai közölték velem az ájulás küszöbén, hogy egész létezése most kiáltozott életében először a mocskos nagy fájdalomtól, ami ismeretlenként is mindent tud rólunk, vagy csak egy dolgot, hogy mikor vagyunk a legboldogabbak.

     A kórházban tértem magamhoz, ahol a kedves nővér közölte velem, hogy nincs semmi baj, csak kicsit túllőttem a célon, és hogy a szívem percenkénti dobbanásban világrekordot döntött, és annak érdekében, hogy még felülmúlható világcsúcsot állítsak fel kikapcsolta az agyamat egy időre.

     – Tehát, majdnem meghaltam? – kérdeztem.

     – Ugyan, az emberi test csodálatos, nem engedi, hogy tizenhét évesen ellobbanj. Egy kis mizéria nem dönti le a földre.

     Egy kis mizéria. Az járt a fejemben, hogy mire hazaérek a szüleim még az ablakot is bedeszkázzák, mert Anna velünk szemben lakott, az U alakú társasház másik szárában, ő is a harmadik emeleten.

     – Gyomorköltő.

     – Hogy mondod? – kérdezte a kedves nővér.

     – Csak eszembe jutott a gyomorköltő béka.

     – Izgalmasan hangzik.

     – Ez a béka Ausztráliában élt, és az volt a sajátossága, hogy a nőstény lenyelte a megtermékenyített petesejteket, majd a száján át hozta világra utódait.

     – És ez, miért is fontos?

     – Édesanyám valószínűleg le fog nyelni, és néhány év múlva ismét a világra hoz.

     – Ez bájos.

     – Köszönöm, kedves nővér.

     Másnap reggel hazavittek a szüleim. Nem beszélgettünk, de nem is volt rá szükség, hiszen én tisztában voltam az álláspontjukkal, ők pedig azzal, hogy a gyerekük vagyok, testük kölcsönhatásának végtelen eredménye, aki hálával tartozik mindazért, amit kapott.

     Hazaérve óvatosan közelítettem a szobám felé, de az ajtó alól fény szűrődött ki, tehát nem deszkáztak. Persze a szankciók nem maradhattak el. Anna levelében elmondta, amit a szobánk ablaka közé kifeszített, végtelenített damilon küldözgetünk egymásnak, hogy az ő szülei már közölték, csakis felváltva mehetünk ki a szabad levegőre, ami így a nyári szünetben az utolsó lehetőség megvonását jelentette. Válaszomban meséltem neki a gyomorköltő békáról, hogy milyen élénken láttam lelki szemeim előtt, ahogy édesanyám felfal, és talán soha többé nem láthatom. Aztán arra kértem, hogy gondoljon a közös pontra. Amikor az ő ideje véget ér, az enyém abban a pillanatban elkezdődik. És még egy dologra kértem, hogy feszítsen ki ágyának két vége közé kötelet, és gyakorolja rajta az egyensúlyozást. Miután elolvasta a levelet, ünnepélyesen felemeltük óráinkat és egyeztettük, hogy a találkozásig a közös pont legyen a vigaszunk.

     Nem próbáltuk meg becsapni a szüleinket, pontosan követtük az utasítást, ami megnyugtatta őket. Ahogy ő belépett a lakásba, én kiléptem belőle ugyanabban a másodpercben. A külön töltött időt arra használtuk, hogy olyan helyeket keressünk, ahol gyakorolni lehet az egyensúlyozást, aztán levélben közöltük az eredményeket: „Három horzsolás a bal karomon, egy picike púp, két kékfolt a jobb combomon, és a fenekemen egy nagy fekete.” – írta Anna. Általában ő nyert, főleg azért, mert bevezette a feketéért dupla pont jár szabályt. De két hónap után a szabály értelmét vesztette, mert mindketten magabiztosan teljesítettük a játszótereken, parkokban fellelhető akadályokat.

     Néha esténként Anna árnyjátékot adott elő, nagyon kreatív volt. Egyik alkalommal összehozta a kötél árnyékát a falon és a gyomorköltő békát. A kezével megformált béka ugrált a kötélen és közben köpködte kifelé az utódokat, aztán vissza felfalta mind, mert, ahogy írta, jött az „artista Jeti”, aki békaporontyokat használ hónaljkenőcsnek. A valóságban ez éppen fordítva volt, ha a nőstény veszélyt érzett, akkor kihányta a kölyköket, ezzel adott lehetőséget az életben maradásra.

     Az előadás után azt álmodtam, hogy egy apró kis segítségtől, vagy a tiltott öleléstől Anna elveszti egyensúlyát és zuhanni kezd, de megállítom őt, mint egy kimerevített film. Ránézek, csupa félelem. Felidézem magamban arcának maszkjait, amikor boldog volt, nevetett, mosolygott, kérdően nézett rám, vagy éppen bámult a semmibe, és rájövök, hogy hiányzik egy, amikor csókot ad. Érzem, hogy valakinek kapaszkodnia kell, óvatosan leguggolok, leereszkedem hozzá és megcsókolom. A csóktól életre kell, s mintha víz alatt lenne, úszni kezd a levegőben fölfelé egyre gyorsabban, mintha fulladozna, és a felszínt keresné. Mikor elmeséltem Annának az álmom, azt válaszolta, hogy tényleg fulladozik, de attól a tizenöt métertől, ami a két ablak között van.

     Másnap beszerző körútra mentem. Édesapám volt a lakótelep rendezvényszervezője, ami évente egy alkalmat jelentett, a kihagyhatatlan kötélhúzó versennyel. Huszonkét méter hosszú és két centiméter vastag bonyodalom várt rám apám garázsában, amit bele gyömöszöltem használaton kívüli hátizsákomba és a szobámba varázsoltam.

     Este Anna meglepődött mikor egy kötélvég várta a damilon levél helyett, de a következő pillanatban már azon igyekezett, hogy az előre megbeszélt helyre csomózza a kötelet. Kimásztunk az ablakon a kötélre, és lassan elindultunk egymás felé.

     – Anna, aki tizenhat éves és gyönyörű, üdvözlöm önt – mondtam, mikor középen találkoztunk.

     – Már ne haragudjon, de az utamban áll. Azt hinné az ember, hogy legalább itt egyedül lehet, és erre tessék, itt is az útjába akad egy csábító – válaszolta.

     – Megkérném önt, hogy rejtse el az illatát – folytattam.

     – Hát ezért jött idáig, hogy közölje velem, mit rejtsek el? Ez esetben felesleges volt megtennie az utat, mert minden, ami én vagyok, ön számára el nem rejthető – mosolygott, oly rég láttam a mosolyát ilyen közelről.

     – Kedves, Anna – megköszörültem a torkom.

     – Igen, kedves Júlia.

     – Írok egy történetet.

     – És miről szól?

     –Tudom, hogy ez meg fog lepni, és a meglepetés ebben a helyzetben akár halálos is lehet, de két fiatal lányról.

     –Ne… és mondd, hogy jutott eszedbe éppen róluk írni, amikor olyan sok csodálatos dolog létezik még a világon.

     – Mondjuk azért, mert a legszebb csodálatos dolog köti össze őket.

     – És mi lesz a történetben?

     – Úgy gondoltam, hogy egy kötéllel nyitok, ami (A) ponttól, (B) pontig tart. Aztán erre ráhelyezek két lányt középre, egymással szemben, akik így nem tudnak eljutni sem az (A) pontig, sem a (B) pontig, mert nem tudnak elmenni egymás mellett, és nem tudnak megfordulni sem, mert nem gyakorolták.

     – Ez eddig nem rossz, de kellene bele némi akció. Mondjuk az artista Jeti, aki gyűlöli a lányokat, mert mikor még gyerek volt rózsaszín bugyit adtak rá.

     – Kis akció? Hová rögzítetted a kötelet? – kérdeztem.

     – A szobaajtó kilincsére, ahogy megbeszéltük.

     – Akkor… mehet?

     – Igen.

     Mindketten hangosan sikítottunk, és vártunk. Milyen hosszú egy perc? És vajon, abban a percben, mit látunk a másik szemében? A vágyakozást, ami egyre csak nő és teljesen kitölt. Az ember bőre szinte pezseg, a szív új rekordot dönt, de ezúttal nem kapcsolja ki az agyat, minden érzékszerv erre az érzésre fókuszál. Habzsolják, minél többet be a gallér mögé, mert idővel elmúlik, megsérül, de ez a felszín alatt történik, nem tudatosan. Az ember erről mit sem tud, mert ő el van foglalva a pillanattal, hogy amikor kinyílik az ajtó, és meglazul a kötél, a lehető legszorosabban tudja magához ölelni, akit szeret.

Napfény

A világban élek. Kövek közt

vándorének az eső. A folyóba

zúg, és irányában

tehetetlenné válik, ő is folyó

lesz, ki a tengerről álmodik.

Odaérve elveszíti énekét, de

cserébe kap egy napot, millió

csillagot és a tenger színét. A

világban élek, és arról

álmodom, hogy eső vagyok.

Te pedig a tenger, a nap és a

csillagok.

BOLDOG ISTVÁN

TUPI ENIKŐ (Vác)

Felírom neved

Felírom neved mindenhová

Bárhová; fára, kőre és levélre

A rajtam átsuhanó szélre;

Felírom neved az égre

A fölöttünk elterülő kékre,

Felírom az üvöltő zenére

Az álmodó gyerek szemére.

Felírlak, ahová akarod,

Hogy lássad, hogy tudd –

Felírom neved,

Mert mondani nem merem,

Csak suttogom a sötétben,

De hallani nem lehet.

Felírom királyok koronájára

És bolondok sipkájára,

Templomra, palotára

És szakadt gyárak falára.

Felírom neved, amit még sosem hallottam

Felírom mindenhová, hogy mindig lássam.

Felírom az arcomra

S a számra

A lelkemre

S az egész világra.

 Nem számít más

Megsimogatom az arcodat

Megérintem a hajadat,

Mozdulatomat átszövi

Az áthidalhatatlan lángolás,

És tudom, nem számít már

Semmi más.

Fekszünk egymás mellett

Megszámlálhatatlan csillag

Figyel a fejünk felett

Lángoló óriások, ahogy

Minket néznek

És nem számít már

            Semmi más.

Ajkaddal simogatod

Könnyes arcom

Szomjas vagy s szomjazom

Nagyon én is,

De úgy gondolom mégis

Nincs vége már

És nem számít már

            Semmi más.

A hiány ábrándja

Magányos ágyamban fekve

Szemeim előtt szemed kékje

Átevezem az álmokba

Az álmokból a vágyakba:

Egy képzeletbeli világ kísér,

Ami olyan jövőt ígér

A tenger kékjén evezve

A perzselő Nap fényén heverve

Hajammal ölelkezik a hajad

Szőkeséged belefolyik a barnámba

És zöld táncra kel a természet

Körbeölelve vad lényünket,

Állattal keveredett vérünket.

Magányos ágyamban fekve

Illatod sodrásába veszve

A valóság hidegségébe visszatérve

Ringatódzom minden éjjel.

Dietrich Lídia

Voltak napok, voltak

Voltak napok, amikor reméltem,

hittem, hogy szereplő vagyok egy varázsregényben.

Volt mikor napokig vágyódtam,

hittem, hogy szerelmem is éppen rólam álmodhat.

Voltak napok, amikor imádtam,

hittem, hogy szerető vagyok egy nászágyban.

Volt mikor az órákat számoltam,

hittem, hogy nem hiába vágyom az arcára.

Voltak napok, amikor elértem,

hittem, hogy a perceket évek váltják majd fel.

Volt mikor szemébe elvesztem,

hittem, csak ő az, csak ő, aki engem így nézhet.

Voltak napok, amikor fáradtam,

hittem, hogy vele nem leszek álmatlan álmatag.

Volt mikor megérintve számat,

hittem, hogy az a szenvedély meg nem állhat.

Voltak napok, amikor már éreztem,

hittem, hogy a rémület most el nem kerülhet.

Volt mikor még reméltem,

hittem, hogy megfordulhat minden benne, s bennem.

Csodabogár

Hatalmas faágon, kicsit reszketve

ült egy furcsa szerzet.

Lehet, hogy nem is ült ő csak létezett.

Lentről nézve csak találgattam vajon, hogy lehet,

hogy az a valami engem fürkészik szüntelen?

Lehet, hogy nem is engem, de engedem.

Kicsinyke a magasban, de ha jól megnézem

emberformájú mindenképpen.

Lehet, hogy így gondolja ő is rólam éppen?

Néztük egymást tovább ő fenn, én lenn,

majd én maradtam és ő egyre lejjebb, s lejjebb.

Lehet, hogy ő a kíváncsibb lélek.

Én nem léptem, maradtam, vártam, hogy leérjen,

de megállt, volt egy pillanat szünet, lélegzett.

Lehet, hogy már nem is reszketett.

Szemembe, leereszkedve, némán csak bele nézett,

én tudtam így csak ő nézhet, kérhet.

Lehet, hogy nem is különös ez a történet vele.

Mégis így lett egy csodabogár a szerelmem,

mert ilyen ő és a véletlen, hogy éppen felnéztem.

Varga Jenőné Haller Ibolya

Ölelj, át kérlek!

Ölelj, át kérlek, ha én még arra vágyom!

Míg te vagy nekem az egyetlen álmom!

Míg vágyom látni a szemeden a mosolyt,

Míg elűzöm én is az arcodról a gomolyt!

Ölelj, át kérlek, akkor is, ha valamim fáj!

Ha a sok panasztól már be nem áll a száj!

Ha belőlem árad, mélyről feltör a sóhaj,

Ha már túl sok a kívánságom és az óhaj!

Ölelj, át majd kérlek, ha már beteg leszek!

Csókolj meg akkor is, ha ellenedre teszek!

Ha arcomon nyoma sem lesz a szépségnek,

Ha mondják: már fájdalma van szegénynek!

Ölelj, át kérlek gondolatban, ha távol vagy!

Örülök, ha álmodban is csak velem vagy!

Ha fent leszek, ígérem, hogy megkereslek,

Emléked mindig velem lesz, mert szeretlek.

  Ott repülünk együtt a csillagtalan éjen,

  Egymást átölelve haladunk át a fényen.

  Karjaidba megbújva úgy, ahogy régen,

  Együtt leszünk, s túl a nagy reményen!

Szomorkás hangulatban

Az árnyas fák között,

Süvítve rohan a szél.

Veled sétálok kettesben,

A szívemben szeretet kél.

Régi, szép emlékek,

Felgyülemlett vágyak,

Fejemben még ma is,

Szép gondolatok járnak.

Valaha még hittük,

Ránk is csodák várnak.

S a csodák nyomában,

Szemünk örömöt láthat.

De csodák nincsenek,

Öröm is csak kevés.

Lassan már nehéz lesz,

S fájdalmas az evés.

Szomorú a gondolat,

S egyre múlik az idő.

Lelkemben megmarad,

A fájdalmas kesergő.

Már messze tűntek,

A régi, kedves álmok.

S elkerülnek engemet,

De boldogságra vágyok.

Te még itt vagy, s leszel,

Itt sétálgatsz velem.

Kérlek, amíg lehet,

Fogd szorosan a kezem!

Elmélázva, kissé búsan,

Nézzük a hulló falevelet.

Egyszer talán, soká majd,

Együtt megyek el, teveled!

BAKI FERENC (Dunakeszi)

LEOMLÓ

leomló hajfonat
takar be alkonyat
szerelmes ujjaim
égetik arcodat
mint eltévedt rímek
ha fedésbe kerülnek
hangtalan szavaink
kegyelme a tűznek
lobog a láng
a vágy szava szól
szemhéjad alól
elszökött könnycsepp dalol
szinusz ritmusban
zakatol a szív
egyszerre taszít
és egyszerre hív
látom bőröd illatát
hallom csípőd mozdulatát
kezdünk egy más világba érni
ahonnan nagyon rossz visszatérni


SZERELEM

túl minden kételyen
gyomor szorító mételyen
már semmi nem érdekes
csak maradj velem
túl hosszú éveken
homlok fordító képeken
már ne többet ég veled
csak maradj nekem
túl összes réteken
ahol láthattam szép szemed
már ne többet kedvesem
csak égj velem
túl minden képzeten
csókod kívánva félszegen
már ennyi az életem
csak légy szemem
gyenge vagyok
erős csak veled
te egyedül is
megállod helyed
mégis hallgass szavamra
fogadj vissza magadba
talán adhatok még
én is neked
hozzád illő
szeretetet


KÉPZELET

finom csipke ruhában
a felhők közt láttam
testéből áradó fénnyel
felemelt a felhők fölé egy éjjel
leomlott rólam minden ruha és félelem
úgy lettünk eggyé hogy örökre így legyen
bejártam minden hajlatát
kócoltam hullámzó haját
két tenyeremben tartva a gyönyört
csak néztem a szépet
a megismételhetetlen mindenséget
asszonytest bája bűvöletében
feloldódtam gyönyörű ölében
hosszú sóhaj sikolyával
együvé omlottunk
a szerelem világgal
 

SZÉLES ÁGNES (Budapest)

Lázálom

Merre vagy? nem látlak már, oly halvány az arcod,

szellemként járkálsz körülöttem.

Érzem ajkaid illatát… itt vagy valahol..

Hol bujkálsz? alig hallak már, hangod csengése elhalkul,

lázas elmémet sűrű köd lepi el,

lassan kinyílik előttem a nagykapu.

Óh, még utoljára hadd lássam szőke fürtjeit,

ahogy vállára hullik, mint őszi falevél,

és úgy harsog a szélben, mint Isten kürtjei.

Még várj! Búcsúznom kell Tőle,

elmondani mennyire szeretem szeme csillogását,

bőre puhaságát, hangja lágyságát!

Igen… itt vagy, tisztán látlak már,

hadd érintsem kezed utoljára,

mellyel meghalni, nem félek már…

Menj, vissza se nézz…

Menj, vissza se nézz, elhagytál és fájdalmat okoztál,

szívem kitépted, mint fekete holló a dög szemét.

Lelkemet porba tiportad, bántottál és meggyaláztál,

gyűlöllek, mert végig nézted szerelmünk vesztét.

Menj, vissza se nézz, ne kínozz többet meleg barna szemeiddel,

ne kínozz többet, érdes, mégis puha érintéseiddel.

Szeretnélek elfelejteni, nem érinteni kezeimmel,

Örökre búcsút mondani kínzó szenvedéseimnek.

Menj, vissza se nézz, nem akarom csókolni ajkaid,

mi annyiszor édes gyönyört adott.

Nem akarom érezni gyengéden ölelő karjaid,

mely reggelente szorosan fogadott.

Menj, vissza se nézz, az érzések elvesznek a téli ködben,

elhalványul arcod, mi egykor szerelmesen rám nézett.

Tudom, sírni miattad nem kell többet,

szégyellem, de szíved örökre belém égett.

Rajongás

Mit is írhatnék Rólad, te gyöngyhajú lány,

olyan vagy nekem, mint a fénylő napsugár.

Rád nézek és megszűnik a rideg valóság,

annyira elvakít a belőled áradó jóság.

Szeretnélek magamnak tudni minden percben,

együtt halni bele az örökkévaló szerelembe.

Illatod lágyságát csak magamnak akarom,

mely számomra a legnagyobb hatalom.

Mikor meglátom hamvas, üde arcodat,

Azt kívánom, sose múljon el a pillanat.

Kezed kezemhez ér, együtt dobban a szív,

lángoló szerelmünk mindent rosszat kibír.

Mint egy szerető anya védi gyermekét,

úgy óvlak én is Téged, mint egy csemetét.

Ha testünkön felüti fejét az idő múlása,

Akkor se felejtsd el, ki volt a te hű társad.

RUCSKA FERENC / Tokod /

Éjféli asszonyok

Visszajárnak, visszaszállnak őrült éjszakákon.

Kárörvendő mosolyukat egymás után látom,

ahogy pajkos,céda gúnnyal ágyamhoz leülnek,

s kéjes, régi rémmeséket suttognak a fülnek,

majd belehelik egyesével forró homlokomat,

s béna testem, hogyha hörög, megszorítják torkomat,

érintésük pedig bennem csípős karomként rág,

mely feltép, és kizsigerel minden ősi hibát.

Érzem, amint dobban, megáll, fuldoklik a szívem,

Forgolódnak emlékeim, mint árva csónak a vizen,

majd tompa szúrás zsibbasztja el a bicegő dalt fejemben,

de sosem altat, kőszememet így előre meresztem,

s meddőn zárom az ajtót, ha jő a kísértő óra,

mely utolér s nem múlik el tán' csak kakasszóra.

Rázkódik a padló, és gyönge lelkem émelyeg,

ahogy a sok éhes démon közelemben tévelyeg,

s egyre nagyobb szeleteket harapnak ki múltamból,

kiszívván a szivárványt már feketéllő ujjamból,

s visszarántnak, visszalöknek az elfeledett kínokba,

hol verejtékem a földi létet konok vággyal szította.

Belém bújik a könyörtelen, izgatott remegés,

mintha esélyeimből mindig volna még egy kevés,

s visszanéznek, visszaszólnak sorban mind az arcok,

Ám fagyos, végső ítéletem ajkaikon harsog.

Gyermekként, hajdanán még, bár játszottam volna!

De mikor a sors  az első bájos tündért hozta,

onnantól a labda nem pattogott úgy nekem,

Akkor sem, ha megsejtettem: sohasem lesz ő velem...

Ifjúságom, mikor növesztette már rügyét,

S élesztgették benne a vágyakozásnak tüzét,

Édes, csábos, szép boszorkány környékezett meg,

hogy lehessen majd éjjelemben újabb véres heg,

hideg, bűnös kacaja pedig körbefonta életem',

s az észt, az erényt tőle most is szakadékba vethetem.

Aztán érkezett a harmadik, a leggyötrőbb lidérc,

és kifogyott hegységemből a megmaradt, titkos érc,

mert tekintete hiába volt egy szelíd,óvó angyalé,

ha jeges hangja egy kevély, zsarnokias szólamé,

amely visszahúz, visszacsal a fájó pillanatba,

s belefutok azóta is a dübörgő, bús falakba,

az égő, kiáltó erőt úgy ellopta tőlem,

örök otthont találván nyughatatlan főmben.

Felidézem mind újra az elátkozott listát -

fúriák, sellők, hárpiák, amazonok, nimfák -

s ágyamtól nem tágítnak, míg riadt láz marcangol,

s eszméletem kételkedő árnyakban barangol,

hol fölfelé esik, és lefelé száll a gondolat,

az életből halál buggyan, a haragból hódolat,

s két szegély közt ingázik csalódás az örömmel,

nem bírok így a buzgó, mégis megfáradt özönnel.

A felejtés csak enyhe gyógyír valamennyi sebre,

visszavárnak, visszajőnek békémből kiverve,

Ám ne lett volna egy sem! Úgy könnyebben feküdnék,

ha e szellemek a magányt álmomba nem sütnék,

Most viszont  reménytelenül zakatol s retteg

a láncra vert tudat, mit már teljesen megettek.

Hova robog e reszkető, csikorgó virrasztás?

Hemzseg a sok ábrándos kudarctól a padlás,

melyek beborítják mind a kísértett ravatalt,

izzítják a bolyongó, önelégült zavart,

míg én révült poklomban hálok minden este,

hogyha nem bújik hozzám egy asszony meleg teste...

***

Vihar a tengeren

Az ég odafenn még kedves hullámokban ringott,

Lent a víz sima tükre pedig borongósan izott,

Amikor a közelgő szellőn halkan tűnődtem én -

Így gubbaszték csónakomban a Szívek Tengerén.

Ár suhant el aztán - bárkám játszin körbefonta,

Megrángott a perc - majd a hűs lég továbbtolta,

Ám éreztem: e lökés többé vissza sosem tér -

Így gubbaszték csónakomban a Szívek Tengerén.

Evezőt keresnék, de már rég hínár borítja.

Új irányt pedig a hajós hiába fordítna,

Holtan vár a horizont, elsüllyedt az esély.

Így gubbaszték csónakomban a Szívek Tengerén.

Ó, milyen tiszta hévvel bontottam vitorlám',

míg móresre nem tanított az első bősz orkán!

A kis zátonyt keresém, hol lakik a szenvedély,

Így gubbaszték csónakomban a Szívek Tengerén.

Most a szél tépi le a tájról zafír ruháját,

Majd fölfedi rémes, meztelen, szürke valóját.

Nem vágyom már a partra, csak életem' menteném,

Így gubbaszték csónakomban a Szívek Tengerén.

Őrült bivalycsordaként dühöngnek a fellegek,

Mintha reám sújtanák a végső ítéletet.

A tehetetlen kapálódzás itt már mit sem ér -

Így gubbaszték csónakomban a Szívek Tengerén.

Remegő kezekkel még a térkép után kapok,

Ám nyelésre tátják szájukat a sötétlő habok,

S kiserken, majd a gyilkos vízzel frigyre lép a a vér,

Így gubbaszték csónakomban a Szívek Tengerén.

Százszor visszacseng fülemben az örök zivatar

kalapácsnyelvével, míg őrületbe kavar

Az örvény, egyre forgat, s bár gyúlna valahol fény!

Így gubbaszték csónakomban a Szívek Tengerén.

Talán e kegyetlen szélvészt kikerültem volna,

De a kapitány, a Sors ezt előre nem mondta...

Így tünődtem, mígnem éhes villám vágott belém,

S darabokra tört a deszka a Szívek tengerén.

BODNÁR KATALIN

Első szerelem!

Egész életemet átszövi a bizalom kérdése, azt szoktam mondani- mindenki annyit képzel a másikról, amit maga is megtenne. Tudom, nagy szavaknak tűnik, de van benne némi igazság.  Azt hiszem, ha nem így gondolkodtam volna már negyven évvel ezelőtt is akkor nem ismerem meg az első szerelem csodáit, majd későbbi gyötrelmeit. Hiába, az életünk egy végtelen tanulási folyamat. Minden okkal történik velünk, még akkor is, ha ezt  az adott pillanatban nem így érezzük. Évek múlva jövünk csak rá, hogy ez így volt jó.

 A hetvenes évek közepén voltam fiatal szemrevaló lányka. Húsz éves,magas, vékony, hosszú derekú, barna szemű és hajú. Végtelenül őszinte, szókimondó és csak néha sértő annak, aki nem értette a burkolt szavak mögött lévő lényeget. Titokban a Szabad Európát hallgattam  a paplan alatt a táska rádióban. Hét végén pedig legálisan, Komjáthy György zenei műsorát. Engem, hogy úgy mondjam elég konzervatív nevelésben részesítettek. A családban, amibe születtem sok minden tabunak számított. Így többek között a testi szerelem is. Anyám óva intett tőle, mert szerinte a szüzesség nagy kincs. Idézem : „azt csak egyszer lehet elveszíteni”. Szerinte minden férfi csak egyet akar a nőtől, megkapni aztán tovább állni. Mindezek ismeretében, betartottam a két lépés távolságot az ellenkező nemmel kapcsolatban. Mindaddig sikerült is betartanom a szabályokat, míg nem ismertem meg a nagy Őt, Leó-t az első munkahelyemen.

 Az egész puszta szimpátiából indult, munkaközi szünetekbeni beszélgetésekkel, mindenről, ami az élethez tartozik. Bár ha őszinte akarok lenni, mindig tetszett egy kicsit. Szőke  fiú volt, magas, kék szemű, jó humorú. Később  talán pont ettől lágyultam el. Egyik nap közölte velem, hogy már holnaptól másik munkahelyre megy dolgozni. Kicsit meglepett. Kívántam neki sok sikert és két puszi kíséretében elköszöntünk egymástól. Én maradtam! Egy darabig hiányzott. Aztán már nem is foglalkoztam vele már gondolatban sem.

 Talán egy év is eltelt, amikor azon ominózus hideg januári délutánon újra találkoztam vele.

A munkából, busszal hazafelé tartottam, a megszokott helyemen az ablaknál ültem. Egyszer csak őrült autódudálásra lettem figyelmes. A felüljárónál, teljesen szabályosan előzni kezdte a buszt és integetett nekem, hogy szálljak le a következő megállónál. Természetesen nem tettem csak a szokásos helyen. Az utam egy parkon keresztül vezetett. Az égen sötét hófelhők, majd kis idő múlva sűrű pelyhekben hullani kezdett a hó. Ahogy felnéztem az égre, egy hópihe az orrom hegyén landolt.  A sapkámat a fülemre húztam, s lassan, komótosan folytattam utam. Amikor észrevettem el sem tudtam képzelni mit akar. A csónakázónál futottunk össze.

- Szia – köszönt illedelmesen, majd átható tekintettel a szemembe nézett, mintha abból szeretne kiolvasni valamit. Huncutul rám mosolygott, majd ezt mondta: - Rád várok. Alig tudtam kinyögni, hogy szia. Álltam a tekintetét, de be kell vallanom még az erő is kiment a lábamból. Valami furcsa nyugtalanság lett urrá rajtam. Próbáltam betartani a két lépés távolságot. Aztán megkérdezte:

- Ráérsz egy kicsit? Beszélgessünk, nagyon régen nem láttalak. Sétáltunk a gyönyörű hóesésben és Leó kérdezett mindenről. Lassan oldódott bennem a feszültség és ahogy teltek a percek mind fesztelenebbé váltam. Az idő gyorsan telt, mire észrevettük beesteledett.

Most már mennem kell - mondtam. Leo hirtelen szembe fordult velem átkarolta a derekamat, magához húzott és megcsókolt s én visszacsókoltam. Kicsit meg is ijedtem ettől. Volt ebben a történésben egy számomra addig ismeretlen érzés. Úgy éreztem nagyon jó vele lenni. -Hazavihetlek ? – igen -válaszoltam. Az autóval a szomszéd utcában álltunk meg, majd még egy kedves ölelés és csók után, nagyon nehezen váltunk el egymástól. Lépteimet szaporázva azon gondolkodtam mit fogok majd mondani a szüleimnek, hol voltam eddig. Szerencsém volt !? Az egyik már nem, a másik még, nem volt otthon.

Talán két hét is eltelt mire újra találkoztam Leóval, délelőtt telefonon keresett a munkahelyemen . Megbeszéltük, hogy a parkban találkozunk. Örültünk egymásnak és én nem kérdezősködtem. Az együtt töltött percek , órák, gyorsan teltek az elválás meg mindég nehéz volt. Valami megfoghatatlan erő vitt minket egymás felé és én életemben először szerelmes lettem.

 A tél után jött a tavasz, kora délután van, a nap sugarai melegen cirógatják arcomat, ahogy az égre emelem tekintetem. Téli álmából a természet is felébred és a zöldülő fű közül kidugják fejecskéjüket a sárga virágú gólyahírek. A vadszilvafa fehér szirmait lágy szellő ringatja és az sem meglepő, hogy ágain madarak énekelnek vidáman. „Nyitni-kék, nyitni-kék virágnak, fáknak nyílni kék”. Ezt hirdetik boldogan ágról ágra repülve. A gyalogút melletti ágyásokban színes tulipánok sorakoznak mértani sorokban. Valószínűleg szépek is voltak a virágok, de nekem, aki annyira szeretem a természetet, ez most nem volt fontos. Máson járt az eszem.  Megszaporáztam a lépteimet, gyorsítok, futok a megbeszélt találka hely felé. Leo már messziről észrevesz és siet felém, mert minél hamarabb szeretne a karjaiba zárni, ölelni, csókolni, érezni, csak velem lenni. Amikor összetalálkoztunk átkarolta a  derekamat magasra emelt, megforgatott, majd lágyan leengedett és oly mohón csókolt, hogy alig kaptam levegőt. Hosszú percekig csókolóztunk szorosan egymást átölelve, mindkettőnk testét átjárta az az édes bizsergés a vágy, hogy végre egymáséi lehessünk. Ez azonban csak később jött el.

Tavasz után jött a nyár és az a  bizonyos forró júliusi nap. Én munkába mentem volna délutános műszakba. A utam egy kiserdőn vezetett keresztül, ott találkoztunk, Leó mélyen a szemembe nézett tekintete átható volt, de fellelhető volt benne, a rá oly jellemző, huncut mosoly is. Megcsókolt, majd ezt mondta:

- Felkészültél?

- Mire? - kérdeztem vissza.

-Tudod:- arra amire már régóta mind a ketten vágyunk, hogy az enyém legyél. Megmondom őszintén fel sem fogtam hirtelen a dolgokat, hagytam magam sodorni az eseményekkel. Már nem érdekeltek anyám intelmei.  A szülei lakására mentünk. Leo végtelenül kedves, gyengéd volt velem, igyekezett minél kevesebb fájdalmat okozni. Ezt mondta: Ne félj! Vigyázok rád! A testünk szinte lángolt, majd egybe forrt és így is maradtunk percekig.  Ma is tisztán emlékszem arra a szerelmes pillantásra. Akkor még nem sejtettem, hogy a szeretkezés csodái csak ezután következnek. Egy érintésétől valami fantasztikus bizsergés futott át rajtam és úgy éreztem lángol az egész testem. Kívántam és Ő kívánt engem. Minden egyes együttlétünk szenvedélyes volt, magasba emelő, szárnyaló, majd pihegő és a végén összesimuló. Egy test és egy lélek. Csodálatos hónapokat éltünk át így együtt. Szerettem volna ha ez soha nem ér véget. Akkor úgy gondoltam az életben az embernek csak egyszer adatik meg ez az érzés. 

 Aztán a nyár után jött az ősz, utána a tél, amit szintén tavasz követett, és egy találkozásunk alkalmával ezt mondta nekem:

-Kérész szerelmem.

Én kérdően néztem rá, majd  ő, megerősítette az előző mondatot:

-Igen a mi szerelmünk ilyen , rövid idejű mint a kérészek élete.

Nagyon szomorú lettem és ő látva az elkeseredésemet egy tréfával ütötte el a dolgot. Énekelni kezdte a következő dalt.” Nem azért szeretlek, hogy én el is vegyelek, csábítom a szívedet. Itt állok én, a kocsma közepén s eladom a szívemet egy forintért.”

Majd mosolyogva rám nézett és megcsókolt,  és  boldogan együtt énekeltük újra a dalt.

És eljött  következő nyár amikor kimentünk a Tisza partra, mert:

-Szeretnék neked egy szépet mutatni-mondta.

Már majdnem beesteledett mire odaértünk, és azt a látványt soha nem fogom elfelejteni. Szabályosan földbe gyökerezett a lában, Leó lágyan átkarolt. Virágzott a Tisza! 

Most is látom magam előtt a kicsiny rovarokat, amint észt veszejtően köröznek a víz felszíne felett a násztáncukat járva. S ahogy egyre sötétebb lett a hold fényével megvilágítva olyan volt, mint százezernyi apró lámpás, ami vidáman cikázik, égbe fel, és vízre le. Életük, szerelmük nem tart tovább mint két-három óra. Miután a petéket lerakják elpusztulnak a kérészek. Van egy dal is ami így szól: „temető a Tisza mikor kivirágzik” és milyen igaz.

Pár héttel később amikor találkoztunk, Leo nagyon szótlan volt. Éreztem valami baj van, de nehezen lehetett őt szóra bírni. Aztán vett egy nagy levegőt, szembe állt velem, megfogta mind a két kezem és ezt mondta:

-Egy hét múlva külföldre megyek dolgozni, nagyon jó ajánlatot kaptam.

-És én? Velem mi lesz? Kérdeztem.

-Ha  akarsz gyere utánam.

-Tudod, hogy nem lehet, a szüleim nem engednének el.

-Majd levelezünk és amikor tudok , haza jövök.

Számomra olyan volt ez a bejelentés mint a bokszban  a ká-ó. Az sem adott enyhülést, hogy láttam rajta, neki sem volt egyszerű a döntés. Aztán eljött az utolsó találkozásunk napja. Úgy emlékszem, egy pár óránk volt a búcsúzásra. Nagyon nehezen váltunk el egymástól. Most is előttem van a kép amikor még egyszer, átölel, lágyan megcsókol, megszorítja a kezem -

- Szia,- Vigyázz magadra! És írj nekem! Ígérd meg!.

-Rendben van! -Válaszoltam.

Majd beül az autóba, indít s az csigatempóban elindul, aztán gázt adva gyorsít. Integet! Mindkettőnk szeme könnyes volt.

Én még egy darabig ott álltam a parkolóban, mindaddig míg eltűnt a látóhatárból. Szomorúan ballagtam haza. Talán kicsit meg is haltam. Egy darabig leveleztünk.  Aztán!

 Akkor még nem tudtam, hogy számomra egy új lehetőséget tartogat az élet, és a véletlen folytán megismertem azt a fiút akivel házasságot is kötöttem. Teljesen más volt ez a kapcsolat. Lassan merült el a szeretet tengerén. Mindkettőnk számára, fontos volt, az őszinteség, a bizalom, a szeretet, a család,  a felelősség . Soha nem feledkezett meg a házassági évfordulónkról.

 Az első szerelem a múltam része marad, a maga tanulságaival . Ennyi év távlatából már tudom, hol rontottam el, ha elrontottam egyáltalán. Fiatal voltam és naívan őszinte. Úgy érzem ennek már nincs jelentősége. Számomra szép volt, és az is marad.

Adorjányi Erzsébet


    SZERELEM


Ezer szó, vagy ezer kérdés,
Nem érdekel semmi,
Legszebb dolog ami lehet,
Szerelmesnek lenni.

Rózsaszínű felhők felett
Mindent szebbnek látunk,
Egy pillantással megkaphatjuk
Mindazt, amit vártunk.

Bíborszínű tündérfátyol
Gyengéden beterít,
Mélyreható álomérzés
Hatalmába bekerít.

Vágyom azt, hogy ez az érzés
Egyre jobban hevítsen,
Ha valamiért fájna lelkem,
Könnyedén átsegítsen.

Legyen, aki szemembe néz,
S azt mondja, hogy szeret,
Bárhol jársz is, síkon, rögön,
Ő nyújt neked kezet.

Ha csak álom, vágyakozás,
Akkor is gyönyörű,
Szívtápláló, nagyhatalom,
Mámorító derű.

Ne hagyjon el ez az érzés,
Mindig velem legyen,
Szerelem tüzétől izzó
Vágyangyallá tegyen.

Szárnyalnék egy életen át,
Bárcsak megtehetném,
Tündérfátylam köddé válna,
Újból megkeresném.

Nem vágyom én semmi másra,
Csak szenvedélyben élni,
Mindent győző, eget verő
Szerelmet remélni!

MINYA NOÉLIA

TÉVHIT

Méghogy a szerelem áldás és égi öröm.Méghogy a szerelem csodálatos és rendkívüli.Méghogy a szerelem nem fájdalmas és nem húz le az erejével.Ugyan nem hiába hívják 'szerelembe esésnek'.Állitólag nem hasonlítható semmihez.Állitólag gyógyító ereje van.Állitólag az egekbe repít és varázsol.Új emberré változtat,megszépíti a lelket és kiszínezi az emlékeket.Az emberek azt mondják,hogy nem kell tőle félni,előbb vagy utóbb mindenkit utól ér.Előbb vagy utóbb mindenkire rátalál és fogjul ejt minden organizmust.Egész életemben bújkáltam előle,mert nem hittem nekik.Nem hittem el az embereknek,hogy túl lehet élni;nem hittem,hogy figyelmes velünk.Én elmekárosító ragályos betegségként tartottam számon,ami elevenen emészti meg az áldozatát.Olyasféleképp,amely tudatmódosítók tucatjaihoz hasonlóan hat a martalék agyára és minél többet akar belőle,annál többet árt odabenn.Végül halálosan rá szokik a kiszemelt préda és megszűnik majd nélküle létezni.Ha elveszíti a kínzóját,akkor esni kezd.Olyan magas szikláról zuhan le,hogy egészen olyan érzéssé válik akkor,amiben már nincsen fájdalom,nincs szenvedés sem pedig szertelenség.Nincsennek benne a szép emlékek vagy a meleg szeretet.Nincsen benne semmi csak az üresség.Sosem akartam tátongó ürességnek kitenni magamat,nem akartam kockáztatni.Elfelejtettem,hogy a dolgoknak két olda van.Elveszítettem az uralmat az érzéseim felett,amelyek hagyták,hogy a rossz oldalt válasszam.Senki sem mondta nekem,hogy a rossz oldal még a szerelemnél is üresebb lesz.Senki sem mondta,hogy ezen az oldalon nincsen sem esés,sem pedig szenvedély.Márpedig szenvedély és szomorúság nélkül boldogság sincs.Mindenki csak azt mondta,a szerelem nem bánt,a szerelem kegyes.Hinnem kellett volna nekik.Lebomlott előttem az életem és a poros uton lábnyomaim körül repedések keletkeztek.Épp olyan repedések,mint amilyenek bennem is vannak.Ezek a repedések egyszer még illeszkedtek,de tudom,ma már egy ponton nem tartoznak egymáshoz.Talán,ha akkor hagyom,hogy szeressenek és nem bújok meg.Nem bújok meg,hanem büszkén vállalom a lehetetlent. Akkor most nem ülnék ezen a  csúf oldalon.Az idő néha megáll,néha visszafelé kattog,de közben előre is.Az idő még a szerelemnél is kegyetlenebb.Sehogy sem hagyja,hogy átüljek a jó oldalra.Nem hagyja,hogy én is kősziklákról zuhanjak le és szerelembe essek.Az Idő nem vár senkire és nem mond semmit,csak fesztelenül suttogja:Hiba volt.

AZ ÉLET ÚTVESZTŐJE

Azon tanakodni melyik az a hely,ahol tényleg biztonságos létezni.Hol van az a hely,ahol nem találnak ránk.Azon gondolkodni,hogy hány mérföld választ el attól az embertől,aki majd egyszer boldoggá tesz minket.Azon kapni magunkat,hogy napról napra közelebb visz minket az élet a halálhoz.Mivel érdemeltem ki?Mivel érdemeltük ki?-A szenvedést és a fájdalmat.Minden egyes alkalommal,amikor a szemembe nézel biztonságban érzem magam,de ugyanakkor megijedek,hogy te mit láthatsz bennem mélyen.A csókod az,ami szintén megment az időtől,ha csak egy pillanatra is-ráébredek,hogy talán az a távolság,amit régen fényévekben mértem most összeszűkült és összepréselődött pár centiméterbe.Hiszen én is csak ember vagyok.Néha felélénkülnek bennem az emlékek és az érzések,majd újra lecsillapodnak.Az amit mindig is valahol a háttérben képzeltem el,most utat tört magának és olyan közel van,hogy akár meg is érinthetem.Csak félek.Félek,hogy elég ennyi és minden megváltozik. Minden amim előtte volt,szertefoszlik a homályba.Csak egy érintés;az első érintés. Ebből pedig az következik,hogy lesz utolsó is.Nem akartam.Egyre közelebb az utolsó érintéshez és napról napra a halálhoz is.Erről szól.Ezért vagyunk.Hogy érezzünk,hogy szenvedjünk;hogy,szeressünk;hogy, bizonyítsunk és végül meghaljunk.Mi is csak egyek legyünk a temetőben,a sírkövek alatt.Élet lesz utánunk is és volt előttünk is.De majd mikor már a hozzátartozóink sem lesznek és az ő hozzátartozóik sem,akkor ki fog virágot vinni a síromra?Ki fogja tudni a nevemet?Ki fog emlékezni rám?Azt sem fogják tudni,hogy léteztem.Egy nap majd azt sem fogják tudni,hogy te léteztél.Testünk beleroskad a fából készült koporsóba,amit később a földben élősködő teremtmények elpusztítanak.Aztán lassan minket is.Lemarják rólunk a húst és a bőrt.Szétroncsolnak rajtam mindent,amire korábban azt mondtad szép vagy elbűvölő.Nem kellesz többet azon töprengnem,hogy hol vagyok biztonságban,vagy hol találok rá a boldogságra.Csak egy rothadó holttest leszek,mélyen a föld alatt.Ott ahhol,nincsennek fények.Mivel érdemeltük ki?Aztán már nem leszek semmi.Semmi.Nem mutatja majd egyetlen tábla sem,hogy én valaha oda lettem elásva.A fű majd ránő a testemre és zöldebb lesz,mint valaha.Az emberek majd rálépnek szívemre,kitapossák az utolsó lélegzetvételt is a tüdőmből. De nem fog fájni. Mert már nem leszek semmi.

LOCSMÁNDI ANITA

Gyere...

Gyere és légy boldog velem,

Add fel eddigi életed!

Én, megtanítlak repülni

S a csillagokkal hegedülni!

Gyere és légy boldog velem!

Nézzük együtt a felleget,

S mi fessük meg a kék eget!

Táncoljunk az angyalokkal,

Dúdoljunk együtt dalokat!

Fussunk versenyt az idővel,

Érjünk együtt a gyümölccsel!

Viruljunk, mint a napsugár,

Nevessünk a hold homlokán!

Gyere és légy boldog velem,

Kezdjünk együtt Új életet!

Dobd el a múlt fájó kezét,

Cserében itt van az enyém!

Szívembe szorult

Szívembe szorult egy szerelmes szilánk,

Tükörként összetört, s bennem sebet vág.

Minden egyes szilánkban ott él a vágy,

Benne vannak a boldog percek s a hiány.

Hatalmas hadakkal tör meg a bánat,

Szabad vagy sem, én vágyok még utánad.

Ezüstös fájdalom nyomasztja lelkem,

Egy szunnyadó álom, tört össze bennem.

Vulkánként jönnek a könnyeim, de rejtem.

Túlságosan vágytam: hogy szeress engem.

Megálmodott szerelem

Előttem álltál, ragyogó szemekkel,

S a megálmodott nagy szerelemmel.

Úgy néztél rám, mintha angyal volnék,

Szemeid szinte bőröm égették.

Ragyogtál, mint az égi csillagok,

Ennél szebbet többé nem láthatok.

Gyönyörű voltál, szebb mindenkinél,

De nem tudtam akkor még mit is remélsz.

Lelkesen lángolt szemedben a tűz,

Vártad, hogy e láng majd karomba űz.

De nem én hallgattam, akár a szél,

A csend volt, aki helyettünk beszélt.

Nem tudtam mit kellett volna tenni,

Jobbnak láttam gyorsan elsietni.

Eltelt sok idő, de nem felejtem,

S már tudom mit kellett volna tennem.

S most előtted állok kisírt szemekkel,

S a megálmodott nagy szerelemmel.

Hiába nézek rád oly lelkesen,

Csak annyit szólsz: " késő már, ég veled "!

Édes a szerelem

Köszönöm, hogy foghatom a kezed,

Mikor a félelem kulcsot nyit a záron!

Köszönöm, hogy te is fogod kezem,

Mikor takarót sző rám az álom!

Köszönöm az eltelt éveinket,

Melyek mint a szellő simogatnak

S az együtt töltött szép estéinket,

Melyek mindig vissza hívogatnak!

Köszönöm az érzést s hogy vagy nekem

s csillogó szemekkel nézhetek rád,

Édes a szerelem s még édesebb,

Mert együtt,te veled élhetem át!

Köszönöm!

VITUSKA OLIVÉR

Ha majd visszatérsz

Nyár van, újra tündököl,

 öröme melegen izzik,

 s hiszik még a kavicsok s a mohás sziklák,

 hogy tengerkék szemed mossa még e partokat.

S hiszem én is, itt a szélben leveleken táncolva,

 hogy egy éjjelen felkelsz s ezüstösen ragyogsz mint régen,

emlékszem aznap szürke köd ült az égen

 s ott vesztünk el az időben .

S a hűs nyáresti alkony ha szellőt lehel keletre

 s selyemmel burkolja majd az estet,

 úgy nézek én mindig arra a nagy sárga teliholdra

 ahogy akkor nézte két fecske egy késő őszi éjjelen.

Költői szerelem

Csak egy árva hang volt a szélben, amúgy csendes volt az este,

 aludt már a sok álmodó mozdulatlan testtel,

 vízszintesen tunyán folyt el a lomha súly ki párnás ki szöges ágyán,

 horkolt a falu, pihente az álmát.

Az egyik, a nagyváros fényei között

egy kávézóba Petőfivel és Adyval ivott,

 Budapest neon lámpái alatt kuporgott itt-ott,

 egy lila nyakkendő táncát figyelte s táncra perdült ő is ekkor.

De az én szívem itthon maradt

 s hullámzott a gabona, mikor mint vadász

 követtem a görbe kalászt,

 s aranylósárgán néztem a szálakra,

 melyeken ott volt a kedves lábnyoma.

És ott feküdtünk aztán ketten, a meggyfák alatt

 Pipára gyújtottam, te elálmosodtál, a fűben hemperegtünk

 a nap hevében figyeltük,

 ahogy a déli arák táncolnak felettünk .

De csillagtalan az éjszaka,

 a drága szemei se néznek ma rám,

 álmatlan forgolódok s tudatommal dacolok,

 Mert ha horkan az alvó,

 a te bársony hajad terül rám mint éjjeli takaró.

Dobos Tímea Nárcisz

Vallomás

Te vagy a vágyam,

te vagy a mindenem,

tebenned élek,

égek én szüntelen.

Te vagy az Élet,

te vagy a csoda nekem.

Szívemben őrizlek,

örökre maradj velem.

Te vagy a hang,

te vagy a dallam, a zene.

Oly tisztán szólok általad,

mint Isten hangszere.

Te vagy a víztükör,

ha belenézek,

vagyok, aki vagyok:

bűntelen lélek.

Tebenned élek,

tebenned égek én.

Hozzád kapcsolódva

bennem újjászülettél.

Végtelen teljesség,

egymásban létezünk,

fény és árnyék

oldódik fel mibennünk.

Te vagy a dallam,

te vagy az őserő,

kirobbanó, szelíd,

az Örök Létező.

Te vagy a fényem,

te vagy az éjjelem,

a szemed csillag,

mélységes tengerem.

Te vagy a tiszta szó,

te vagy a fény, a tűz,

lángod éltet, őriz, melegít,

örökre összefűz.

Te vagy a mélység,

elveszek benned...

Leszek, aki vagyok:

örök szerelmed.

Tebenned élek,

tebenned égek én.

Hozzád kapcsolódva

bennem újjászülettél.

Végtelen teljesség,

egymásban létezünk,

fény és árnyék

egyesül mibennünk.

Tükör-tánc

(Megmutatod, aki vagyok)

Körülnéztem a világban,

ott megláttam, mi van bennem.

Szem előtt volt, de korábban

makacsul észre sem vettem.

Hisz a mélybe eltemettem

úgy fájt vele szembenéznem.

Ám te megmutattad,

mit nem akartam látni,

ezek régi terhek

és úgy tudnak fájni...

Aztán belülre figyeltem,

és megtaláltalak benne.

Akkor tudtam már, hogy a kincs

sohasem volt elrejtve.

Amit mutatsz nekem, azt legbelül megélem.

Eltemetve várta, hogy ráirányítsd figyelmem.

Mert te megmutattad,

mit nem akartam látni,

ezek régi terhek

és úgy tudnak fájni.

A gyógyulás útjára léptem,

nyitottan hallgatlak téged.

Most már mindent értek,

minden szavad egy hálaének.

Ha olyat mondasz nekem,

amivel nem értek egyet

Dühös reakció helyett

azonnal látom a lényeget.

Mert te megmutattad,

mit nem akartam látni,

régi terhek nélkül

lehet szabadon élni!

Olyan jó, hogy jöttél,

ha elvesznék a semmiben,

akkor is tudnám,

hol van meg mindenem!

RÓNA J. LÁSZLÓ

Átadom lényem

Nekem Te olyan vagy, mióta megláttalak,

mint lágyívű virágnak a boldog pillanat,

amikor méhe jön, méhe, mely csak az övé,

dongva, szeme csillogással érkezik köré,

óvatosan, lábaival átölelve száll le rá,

szerelmesen csókolja cseppenként virágporát.

Nekem Te olyan vagy, mióta hallottalak,

mint kisdednek a lágyan búgó anyai szavak,

menüett dallamából kiáramló selyemének,

mi randevút ad az őt megszülő zenének,

xilofon csengően szárnyat bontó hangja,

kápolna bronzszínben játszó, hintázó harangja.

Nekem Te olyan vagy, mikor hozzám ért kezed,

akár érintettem volna áram vezetékeket,

túltöltött feszültség bársony borzongása,

részecskék egymással játszó keringő zsongása,

mágneses vonzásban tart pozitív töltésed,

ionokká válunk, másképp nem történhet.

Nekem Te olyan vagy, látlak, hallak, érezlek,

ha sebeink vannak, immár együtt véreznek,

örömbimbóink közös intésre tárulnak,

boldogság-sejtjeimben magamnak árullak,

ezerkilecvenhatszor vettem már belőled,

napra nap átadom lényem ez erőnek.

Tűztakaró

Szeretlek kedves, hogy miként?

Hiába próbálnám megfesteni,

hisz nincs arra kép,

nincs arra szó,

nincs felelet,

csak néma mondanivaló.

Könnyezem, de ne félj,

a boldogság könnyei ezek.

Szeretlek kedves, vajon hogyan?

Mikor álmaiban körülszőlek,

énem lényedből fogan.

Vigyázlak, mint egy porcelánt,

őrzöm karcsú nőmet,

az áhított leányt,

és ha markomban állsz,

lángra kapok tőled.

Szeretlek kedves, ez a való.

Nyitott szemmel megidézlek,

remeg, izzik a tűztakaró

körötted, minden forró,

ragályos láz hevít,

kétszáz fok, mi oly jó,

keménnyé edz,

örvénylő zúgóba merít.

Szeretlek kedves, nem sírok,

most csak a tajték nedvesít

miközben rólad írok,

parázs érzelmem száraz cseppje

csordogál arcomon,

hevült tüllruhád sleppje

felfogja a gyöngyöt,

míg e lírát alkotom.

Emnémó

Szerelem innen és ezen is túl...

-Hogy tetszik lenni Anna néni? - kérdeztem az ősz hajú, törékeny öregasszonyt, aki a kórteremben lévő ágyak közül a középsőben feküdt. Hangomra kissé felemelkedett párnájáról, körbenézett, majd suttogva így szólt:

-Ma éjjel is vele álmodtam.

Olyan csendben válaszolta, mint aki nem szeretné, ha bárki is meghallaná mit mond. Mintha valami féltve őrzött titkot osztana meg éppen. Pedig nem volt mit takargatnia, sőt. Amit nekem mesélt, halhatta volna nyugodtan az egész rohanó világ.

Ápolónőként sokféle emberrel találkozok odabent. Egy kisvárosi kórház úgynevezett elfekvő osztályán dolgozom. Nem egy hálás munkakör. Rengeteg idős néni, bácsi tölti nálunk azt az időt, ami az életükből még hátramaradt. Nagymamám sokszor mondogatta, hogy nem szeretne kórházba kerülni öregségére, mert oda csak meghalni jár az ember. Fiatalon még nem értettem miért mondja. Amióta itt dolgozom, azóta tudatosult bennem a félelme.

Azok az idős emberek, akiket mi ápolunk, javarészt tényleg itt szenderülnek örök álomba. Egyedül. Egyetlen társuk a magány, kivel karöltve járnak mindenfelé a kórházban. Talán csak akkor nincs mellettük, ha látogatók érkeznek. De néhányuk szemében még akkor is látom megcsillanni szürke alakját. Viszont Anna néni más volt. Az ő szemében a magány helyett valami egészen másat láttam. Reményt.

Emlékszem rá, mikor beszállították hozzánk a kórházba. A mentősök szerint elesett és csúnyán beütötte a fejét. A szomszéd, Margó néni értesítette a mentőszolgálatot. Mivel az idős asszony egyedül élt, ő látogatta meg hébe-hóba, beszélgetett vele, boltba járt neki és besegített ott, ahol csak tudott. A történtek után Anna néni a sérülése miatt korlátozódott a mozgásban. A saját lábán már nem tudott sétálni, ezért tolószékbe került. Az otthoni felügyeletét nem vállalta senki. Rokona nincs, a szomszédoknak pedig csak nyűg lett volna. Hát így került hozzánk, az elfekvőbe.

A nővérek nagy része odabent úgy gondolkodik, hogy megpróbálják teljesen érzelemmentesen végezni a munkájukat, mondván ha elkezdenek kötődni egy beteghez, akkor később fájni fog annak az elvesztése. Ebben van is igazság. De én nem tudok ilyen kemény és önző lenni. Kíméljem meg magamat ettől a fájdalomtól, mikor ezeknek az embereknek mi jelentenénk a legnagyobb mankót elesettségükben és kiszolgáltatott helyzetükben?! Talán az egyetlenek vagyunk, akik az utolsó mosolyokat csaljuk az arcukra. Talán az egyetlenek, akikkel egy jóízűt beszélgetnek még utoljára. Talán az egyetlenek, akik megfogják kezüket és ott állnak velük az útjuk végén. Ezért én nem is tudtam távolságtartó maradni egyik betegemmel sem.

Nem telt el sok idő, nagyjából egy hét után Anna néni válláról elröppent a kis hírmadaracska azt csiripelve, hogy az erős fejsérülése miatt össze-vissza beszél. Ilyen esetek egyébként is elég gyakran előfordultak az osztályon, úgy hívják öregségi elbutulás. Anna néni ápolása viszonylag későn került a teendőim közé, éppen ezért aznap, mikor hozzá indultam a folyosón, a kíváncsiság buja hangja suttogott a fülembe. Vajon miről beszélhetnek a többiek? Mi az amiről össze-vissza beszél? Majd most megtudom...gondoltam.

Mikor beléptem a kórterembe, az öreg néni félig ült az ágyán, háta mögött támaszt nyújtott a párnája, két lába maga előtt nyúlt el hosszan, betakarva, összekulcsolt kezét pedig maga előtt pihentette. Úgy ült ott, mint aki vár valakit. Az arcocskáján mint egy repedésekkel teli, kopár, kiszáradt sivatag, annyi ránc húzódott végig rajta. Mégis mosolygott, egymagában. Odaléptem hozzá:

-        Hogy tetszik lenni?

-        Jaj, drága nővérke, köszönöm jól. - válaszolta kedvességtől csengő hangja.

-        Hoztam a gyógyszereit. Ezeket délig be kell vennie, még evés előtt.

-        Tudom, kedveském. A másik hölgy is mindig elmondja, pedig elsőre is megjegyeztem. - mosolyodott el. - Tessék csak mondani nővérke, a gyűrűmet behozták már?

-        Milyen gyűrűt Anna néni? - kérdeztem vissza meglepetten.

-        A jegygyűrűmet, amit a vőlegényemtől kaptam. Azt mondták a héten behozzák nekem.  - mondta kissé kérdőre vonóan. - Tudja, lassan itt az esküvőnk ideje – ekkor furcsa, kislányos zavarában lenézett megöregedett, remegő kezeire – és ahhoz mindenféleképpen kell a gyűrűm. Nem szeretném, ha pont arra a napra nem kerülne elő.

Anna néni el is szomorodott a gondolattól, én pedig nem tudtam, mit mondjak. Fogalmam sem volt róla, milyen gyűrűről beszél. És hát esküvő? Vőlegény? Annyira zavaros volt az egész. Arra gondoltam, biztos erről beszél a többi nővér, ez az a bizonyos fejsérülés miatti össze-vissza hadoválás. Megnyugtattam őt, hogy meg lesz a gyűrű aznapra, majd én kezeskedem érte.

Másnap ismét én vittem be a gyógyszereit. Az ábrázata már nem tűnt olyan kedvesnek. Ujjaival malmosat játszva kissé emelkedett hangon így szólt hozzám:

-                    A jegygyűrűmért még mindig nem ment el senki. Tudom, mert Pista elmondta nekem.

-                    Pista? - kérdeztem vissza értetlenül, mivel az öregasszonynak ahogyan eddig sem, aznap sem volt látogatója.

-                    Igen, a vőlegényem. Álmodtam vele az éjjel és elmondta, hogy még mindig ott pihen a gyűrűm a kanapé alatt. Nem győzöm maguknak elmondani, hogy ez mennyire fontos nekem.

-                    De hát Anna néni csak álmodni tetszett! Ne tessék ezt olyan komolyan venni!

Amint ezek a szavak elhagyták a számat, az idős néni hirtelen balra fordította fejét, mint egy sértődött kislány, majd duzzogva válaszolta:

-                    Maga is ugyanolyan, mint a többi nővér. Bolondnak néznek engem...

Aznap már nem is szólt hozzám, csak ha nagyon szükséges volt. A történtek nem hagytak nyugodni. Nagyon rosszul éreztem magam, ezért elhatároztam, hogy a végére járok ennek a dolognak. Felvettem a kapcsolatot a szomszéd Margó nénivel.

Másnap szabadnapos voltam, így tudtam találkozni vele. Kicsit kifaggattam őt Anna néniről. Kiderült, hogy neki is állandóan a Pistáról beszélt. A vőlegényéről. Akkor jöttem rá, hogy mégsem a fejsérülése miatt hajtogatta ezt a dolgot. A szomszéd asszony elmesélt hát mindent, amit csak tudott: - Pista bácsi és Anna néni nagyon szerelmesek voltak egymásba fiatal korukban. Az akkor fiatal Pista bácsi szegény családból származott, Anna néni pedig egy tehetős fajtából. A szülők ellenezték a kapcsolatukat, de ők kitartottak egymás mellett. Végül Pista bácsi úgy kérte meg Anna néni kezét, hogy senkit nem avatott be tervébe. Mivel szegény volt, csak egy ezüstgyűrűre tudott összespórolni, azzal jegyezte el a fiatal Anna nénit. Azon a napon, mikor titokban szerettek volna összeházasodni, nagyon-nagy esőzés volt. A fiú messze lakott, egy kis zsákfaluban úgynevezetten. A nagy eső ellenére elindult szerelméhez. Egy patakon át vezetett az útja, de a hidat már félig mosta az áradat. Pista akkor is nekiindult, nagyon elszánt lehetett, igaz-e? - hatódott meg Margó néni, majd folytatta tovább a történetet: -De a híd már nem bírhatta a terhelést és az áradat elvitte azt is és Pista bácsit is. Szörnyű tragédia. - csóválta szomorúan fejét az asszony.

Ezeket hallván megkértem Margó nénit, hogy engedjen be Anna néni lakására, nézzünk körül egy kicsit, hátha megtaláljuk azt a bizonyos gyűrűt. Emlékeztem, hogy az idős néni szerint, illetve Pista bácsi beszámolója alapján valamilyen kanapé alá kell benéznem. Ahogy beléptünk a lakásba, egy nagyon takaros, szerény kis otthonka képe jelent meg előttünk. A bejárattól jobbra nyílt egy kis szoba, ahol egy sötétbarna kanapé foglalta helyét a vele szemben lévő kis dohányzóasztal társaságában. Az asztalon volt egy kép egy fiatal párról. Nagyon boldognak tűntek rajta. A tekintetemet megragadták, ezt észre is vette a szomszéd.

-                    Igen ők azok. Milyen boldogok rajta. - mondta ő.

A lakás egyébként is tele volt a fiatal kori közös képeikkel. Érezni lehetett a szerelem jelenlétét. A kanapéhoz léptem és alánéztem. Még a szívverésem is megállt pár pillanatra, mikor megpillantottam a kissé megfeketedett gyűrűt. Hát tényleg igaz. Valószínűleg azért eshetett el az asszony, mert megpróbálta felvenni. A dohányzóasztal sarkába ütötte be a fejét. Ezt a mentősöktől tudtam.

Ezután megköszöntem mindent Margó néninek, és a szerelem zálogát jól, gondosan a zsebembe rejtve hazaindultam.

Másnap a kórházban első utam az öreg Annához vezetett. Mikor megpillantott engem, rögtön mosolyra nyúlt a szája. Nem is értettem, mivel én úgy gondoltam, haragban váltunk el.

-                    Hogy tetszik lenni?

-                    Ma éjjel is vele álmodtam...azt mondta ne aggódjak a gyűrűért.

Olyan nyugodtsággal mondta, hogy én a meghökkentségtől hirtelen meg is feledkeztem arról, hogy nálam van, amit már annyira vár. Úgy meglepett. Honnan tudta, hogy már nincs a kanapé alatt? Pár pillanatig csak álltam fölötte, mint aki megkövesedett, majd magamat felrázva benyúltam a köpenyem jobb zsebébe és átnyújtottam neki a jegygyűrűjét. Anna néni csak nézte egy darabig a kezemben tartott ezüstöt, amit otthon megtisztítottam neki. A szeméből könnyek kezdek csorogni. A ráncai repedésien futottak végig, és mint kiszáradt földbe az eső, úgy leheltek életet arcába. Egyszer csak elmosolyodott, aztán sírt. Az örömtől egyszerre a kettőt. Nagyon szépen megköszönte és felhúzta bal keze gyűrűs ujjára.

-                    Így ni! Ennek még egyelőre itt a helye. - mondta büszkeséggel eltelve.

Ezek után amennyi időm csak volt a munka letelte után is, bementem hozzá és beszélgettem vele.

Mintha nem is a valóságban lettünk volna, mikor mesélt kettejükről. Sokkal inkább olyan érzésem volt, mintha valami földön túli világ részese lennék. Ez az aura, ami körülvett minket, maga a szerelem jelenése volt. Anna néni pedig a kapocs volt az itteni világ és a túlvilág között. Minden éjjel álmodott az ő szerelmével és csak arra várt, hogy együtt legyenek újra.

Egyik nap arra mentem be a kórterembe, hogy az idős asszony próbál átülni az ágyáról a tolókocsijába.

-                    Tessék várni, segítek! - rohantam hozzá, hisz féltem, hogy baja esik.

-                    Gyorsan, gyorsan kedveském! El kell készülnöm! Ma van az esküvőnk napja.  -  tett-vett maga körül izgatottan.

-                    Ma van? Hát akkor igyekezzünk!  - és már toltam is befelé a zuhanyzóba. Megfürdettem, szép tiszta ruhát adtam rá, hófehér haját megfésültem, majd gyönge, erőtlen testét visszafektettem az ágyába. Elfáradt a több évtizedes várakozásba, ami most letelt. Tudta, hogy most már elengedheti magát, vége.

-                    Köszönöm kedveském! - szólt hozzám halkan. - Igaz, Pistával úgy akartunk megesküdni az Úr színe előtt, hogy ne legyen ott rajtunk kívül senki más, de én szeretném, ha maga mégis velem lenne most. Kérem, ideülne mellém?

Kicsit megdöbbentem a kérésén.

-                    Pista is megengedte... - viccelődött velem. Végül csak megfogtam egy széket és odaültem mellé. Vékonyka kezét az én kezeim közé zártam. Tudtam, hogy mi fog történni ezután. Anna néni hol lehunyta, hol kinyitotta szemét. Mint aki már nagyon álmos, de még küzd ellene.

-                    Ott van! Ott áll! - mondta lehunyt szemekkel.

Én megsimogattam karját és vártam. Aztán ő utolsó erejét is összeszedve végre kilehelhette magából az egy életen át fogságban tartott, ki nem mondott szót:

-                    Igen.

Így lépett át Anna néni a túlvilágra. A gyűrűjét óvatosan lehúztam ujjáról és felhúztam a jobb keze gyűrűs ujjára. Már úgy feküdt ott, mint férjezett asszony. Az arca mintha kivirult volna. Nem is nagyon csodálkoztam ezen, elvégre eljött az ő idejük. Ami másnak a halált jelentette, neki az életet. A remény, amit mindig is láttam a szemében, annak a reménye volt, hogy nemsokára újra láthatja szerelmét. Beteljesedett az, ami itt kezdődött el az életében és folytatódik ezen is túl...

TÖRÖK LUCA KYRA

 Anatole Hongrois

A szerelem

Kellemesen telt ez az örökké emlékezetes nap is a munkahelyemen, 2000. március 05., ahogy végig gondoltam már több alkalommal.

Újabb férfi akadt a horgomra, nagyon tetszett. Ő is 29. éves volt ekkor, mint én. Délután hat órára beszéltük meg a randit azzal a férfival, aki már elég régóta figyelte minden mozdulatomat. Sokszor elkaptam a tekintetét, ahogy az alakomat és az arcomat vizslatta és néha egy nagy sóhajt eresztett el suttyomban. Kimondottan szép volt az arcom, a testem formás és csinosan öltözködtem. A munkahelyemen már négy férfit sikerült az ujjaim köré csavarni, és ami a lényeg, egyik sem tudott a másikról. Volt egy mindenes vőlegényem, nagyon szeretett és ez roppantul tetszett nekem. Na igen, én is szerettem valami formában, de ez nem jelentette a feltétel nélküli lemondást a férfiak élvezetéről. Megcsörrent a telefon, Pali hívott, a mindenes vőlegényem, kérdezte - mikor érek haza? Minden gondolkodás nélkül füllentettem neki, lesz egy kisebb buli és talán éjfélkor, talán kicsit később. Nem volt ideges külsőleg, de sokszor láttam, remeg, ha távol vagyok tőle, féltett, ha hosszabb-rövidebb időre egyedül mászkáltam estéként, vagy éjjel. Sosem sértett meg, bízott bennem és ez is remek szórakozásom volt egy-egy kalandom után. Végre elérkezett a munkaidő vége, pillanatokon belül rendet tettem az íróasztalomon és már siettem is ki az irodából. Leszaladtam az első emeletről, kiszaladtam az utcára és elindultam a majd húsz méterre levő buszmegállóhoz. Négy megálló és az Éva Kávézóban már találkozhatok a csillagszemű kollégámmal, aki a mellettem lévő irodában dolgozik. A pár méterre lévő saroktól hirtelen kivágódott egy taxi és mielőtt félre tudtunk volna ugrani egy páran, belerohant a megállóba. Azt láttam, hogy felrepülök a magasba, majd leesek a szétrombolt buszmegálló lemez kereteire. Nem vesztettem el azonnal az eszméletemet, hallottam, ahogy kiabálnak, jajveszékelnek. Majd lassan eltűnt a hang és a fény. Kómába estem. Amikor eszméletre tértem és kinyitottam a szememet, Palit láttam egy széken az ágyam mellett. Aludt. Pár perc múlva körbe akartam nézni, de nem tudtam, kábelek, csövek bennem és rajtam. A kezemet lassan meg tudtam mozdítani, ami Pali kezében volt, felriadt. Rám nézett és sírva fakadt. Hatalmasra nyitott szememmel kérdeztem, - miért zokog? Hirtelen fölém hajolt egy idősödő nő és mosolygott, ennyit mondott, Isten hozta! Pali abbahagyta a sírást, fölém hajolt és csókolgatni kezdte a homlokomat, majd az arcomat, a számat nem tudta, mert egy cső volt benne. Hangot hallottam, Palinak mondták, menjen ki, majd később visszajöhet. Nem szívesen ment ki, de ímmel-ámmal azért magamra hagyott. Ekkor két fehér ruhás nő kivette a számból a csövet, a kábeleket leszedték rólam, majd vizes kendővel áttörülték a testemet. Nem tudtam megszólalni azonnal, de halkan megkérdeztem valakitől, mi történt velem? Az egyik nő rám mosolygott és közölte, azonnal itt a doktor úr, megvizsgál, és majd elmondja mi is történt. Pár perc múlva egy férfi jelent meg fölöttem, mosolygott, majd elkezdte a mondókáját. Dr. Nagy Ferenc orvos, azért vagyok itt, mert kómába estem egy balesetből kifolyólag, egy évig voltam eszméletlen, de a párom Pali minden nap nyolc órát velem volt és beszélt hozzám. Fogta a kezemet és csókolgatott, tehát újra születtem és ez köszönhető Palinak is az odaadó szerelmével. A gerincem eltört, megbénultam, örök életre ágyhoz, kerekesszékhez vagyok kötve. Őszintén, nem fogtam fel, mit is jelent, amit a doki közölt, a szavak értelem nélkül csapódtak be, majd ki az agyamból. A doki megvizsgált, majd elment, én azonnal elaludtam.  Amikor Pali bejött, már aludtam, még egy kicsit horkoltam is. Majd nyolc órát aludtam, de a nővérke szerint ez már egy egészséges alvás volt. Pali megint aludt amikor felébredtem. Hajnali három óra volt, sosem felejtem el ezt a napot sem. Pali felébredt, ahogy a kezemet megmozdítottam a kezében. Mosolygott, könnyeit kimorzsolta a szeméből, megint csodálkoztam, miért sír. Halkam meg tudtam szólalni.

--Mikor megyünk haza? – Pali halkan válaszolt.

--Nem tudom, de a lényeg élsz és nem vesztettelek el. – Meg akartam mozdulni, de nem mozdult csak a kezem, a lábaimat nem is éreztem, megint kérdeztem.

-- Miért nem tudok mozdulni? – Pali nyelt egyet, majd halkan mondta.

-- Tegnap a doki elmondta mi is van veled. – Elhallgatott, ekkor emlékeztem arra, amit mondott. Felordítottam, ekkor jutott el a tudatomig, béna lettem, egy élő halott. Berohant egy nővérke, kezében injekció és már szúrt is. Remegtem, Pali simogatott, puszilgatta a homlokomat. Éreztem kis idő múlva, mintha lelassult volna minden, eszembe jutott az az utolsó nap, a baleset napja, s átpörgött az agyamon ez a múltam egy pár másodperc alatt. Nem tudom miért, megnyugodtam, elfogadtam mindent, ami velem történt, nem érdekelt semmi sem. Másnap kipihenten ébredtem és kérdezősködni kezdtem Palitól, kik voltak bent nálam a kórházban. Elmondta, a kollégáim a baleset után pár nappal, de az óta senki sem, elfelejtettek. Szüleim hetente jöttek látogatóba, mert messze laknak. Pali minden nap nyolc, tíz órákat üldögélt mellettem. Lassan teltek a napok, kiengedtek a kórházból, Pali hazavitt, minden kívánságomat leste, tornáztatott, fürdetett, idestova bizony 25 éve már nekem él, és az azóta született két kislányunknak. Ekkor értettem meg, mi is az a szerelem. Nem dobott el, ápol és teszi csodás szerelmével és a hozzá társuló szeretetével és emberségével. Pár alkalommal találkoztam azokkal a kollégákkal, akikkel lefeküdtem, még csak nem is köszönnek. Igazuk van, egy volt szeretőjükkel, egy béna nővel nem kell a kapcsolat, mert az csak nyűg. Szégyellem magam az óta is, amiért Palival eljátszadoztam, és tudta. Lám-lám a szerelme még csak nem is tiltakozott az akkori viselkedésem miatt. Nem bocsájtott meg, mert a lelke elutasította a rosszat, amit tettem, s így nem volt mit megbocsájtania. A szerelme legyőzte azt a megbocsájthatatlan bűnt, amit vétettem, s mellé olyan boldog életet kínált fel, ami kiemelte az emberi méltóságomat, és feledtette a bénaságomat. Ezt egy társ adta, aki a szerelmet nem elvakult dühvel nyújtotta át.

***

TÉLAPÓ APU

Ahogy emlékszem arra a december 6.-ára, lassan sétálgattam  a szegedi sétáló utcán a Dugonics tér felé. Kicsit fázott a lábam a télapó csizmában.  Fejemen a nagy piros sapka. Műszakállamat simogattam és közben a másik kezemmel lóbáltam  a mikulás zsákot. Sok kisgyermek ijedten nézett, de azonnal  barátságos hangon  megnyugtatom őket , hogy nem bánt a mikulás bácsi, ellenkezőleg, szereti a gyerekeket. Erre a zsákomba nyúltam és egy pár szaloncukrot elővettem és a kis kezekbe adtam. Pár másodperc és már jöttek is a kívánságok az apróságoktól, hogy ezt meg azt hozzon a mikulás bácsi. Természetesen ígérgetem, de azt majd csak akkor kapják meg ha az anyu és az apu is meg lesz elégedve a kis ember palántákkal, vagyis jó kisfiúk és kislányok lesznek. Őszintén szólva, ez a mikulás szerep nem nagyon tetszett mert volna más dolgom is, de a nagyon jó  szomszédom,  aki elvállalta megbetegedett.  Na a hó is elkezdett esni, most az egyszer nem hiányzott. Hirtelen egy kislány toppant elém, elmosolyogtam magamat, nagyon szép arcocskája ki volt pirosodva a hidegtől. Meg akartam fordulni hol van az anyukája de megfogta valaki  a mikulás kabátom bő ujját  s ezért nem hátra hanem jobbra fordultam. Elakadt a lélegzetem. Egy ismerős arc nézett rám. Hosszú barna haja, barna szeme lenyűgözött úgy mint az első találkozásunk alkalmával. Gondolataimban elkezdtem kutatni és saccoltam az elmúlt időt úgy hat-hét évre. Elkaptam a tekintetemet, nem akartam, hogy felismerjem, de hogy miért, nem találtam okos magyarázatot. A nő, Klárika,  kislányát figyelte s ezért nem is nézett a szemembe, de azonnal mondta is kedvesen.

--Ne haragudjon, de azt gondoltam, a tavalyi mikulás bácsi van itt újra.  Szerettem volna most én adni neki ajándékot mert mindig csak ö adott.--Meglepődtem, lassan észhez tértem, nem ismert fel, ez a lényeg. A kislány szólalt meg.

--A mikulás bácsitól szeretnék kérni egy kisbiciklit, egy hajas babát de a Barbit, barna hajút, egy…--Hirtelen az anyukája vágott közbe nevetve.

--Ha a mikulás bácsi ezt mind elhozza nagyon nehéz lesz a csomagja mert sok kisgyereknek a kívánságát is teljesítenie kell. –Rám nézett, én kicsit oldalt. Tudtam, már nem fog felismerni mert a sok év ezt megoldotta.  A zsákomba nyúltam és egy marék szaloncukrot vettem elő, leguggoltam a csöppség elé, megfogtam a kis kezét és  kedvesen kérdeztem.

--Hány éves vagy.—Azonnal jött a válasz.—Hat vagyok, igaz még nem vagyok teljesen, de egy kicsit alszok és már itt is van a szülinapom. –Elhallgatott, ezt kihasználva a kicsi kezekbe nyomtam a szaloncukrokat, mosolyogva gyűrte  kis kabátja zsebébe. Megsimogattam a fejét és már mondtam is újra neki, de közben emelkedtem fel.

--Apukádnak meséld el, beszéljen a mikulás bácsival és elhozza neked a kért ajándékokat.—A kislány helyett az anyuka jegyezte meg szomorú mosolyát küldve felém.

--Az apukának nem kellünk,  még nem is látta a kislányát, igaz én tehetek erről is mert én nem kalandnak gondoltam a kapcsolatot akkor, de a fiú annak. – Meglepődtem, ilyen szép nő, csodás kisgyermek, és ezt mind eldobta.—Mérgesen jegyeztem meg.—Miért nem csinál valamit. Menjen el hozzá vagy a bízza a hatóságokra.—Elhallgattam mert egy kisfiú jött hozzám, a zsákomba nyúltam és kapott egy nagy marék szaloncukrot. Nagyon boldogan ment el. A nő szomorúan jegyezte meg az előbbi mondataimra a válaszát.—Tudja, mikulás bácsi, a fiú ma már tanár, sokszor látom messziről amikor jön ki az iskolából, még mindig nagyon szeretem.—Elakadt a lélegzetem,  bámultam a földet, a szívem a torkomban, majd a fejemben dobogott, legalábbis így éreztem.  Elkezdtem gondolkozni, a kislány annyi idős lehet mint amikor mi találkoztunk.  Elkezdtem krákogni, majd halkan kérdeztem. – Hogy hívták azt a fiút, talán ismerem én is.—Azonnal válaszolt meglepetten.—Miért, maga is tanár.—Ijedten mondtam.—Nem, most mikulás.—Nevettünk, de az én nevetésem fájdalmas, lelki sírás volt. A nő, hirtelen mondta.—Krisztiánnak hívják, de ha ismeri ne szóljon neki. – Nem kell neki szólni, mert én vagyok Krisztián. Borzalmas lelki pofont kaptam. Néztem a kislányt, majd rásandítottam a nőre, szégyelltem magamat. Valahogyan végre egyedül maradtam a gondolataimmal. Arra még emlékeztem, jövőre újra találkozni fogunk, itt ezen a helyen az ékszerész üzlet  előtt, és délután hat órakor. Még sétáltam egy keveset, elfogyott az ajándék szaloncukor és elindultam a kocsimhoz. Beültem és haza mentem. Azonnal a szomszédhoz siettem, kérdezgettem, Klárikát honnan ismeri.  Elmondta, az édesanyja a Klárika szomszédja, egyedül neveli a kislányát a szüleivel. Nagyon komoly nő. Eladóként dolgozik a Nagyáruház papír osztályán. Nagyon spórol, szeretne venni egy lakást, de még nincs annyi pénze rá. Nehezen élnek, de a kislánynak megvan ami kell. Megint elszégyelltem magamat, elkullogtam a szomszédtól, de agyamban hatalmas gondolatok űzték egymást. A lényeg, tennem kell valamit, de ehhez Klárika  is kell. Eszembe jutott az az első és utolsó nap is Klárikával. Egy kicsi büfében a dolgozott a főiskolán akkor, mi főiskolások minden nap ott haladtunk el a kis büfé előtt. Így volt ez akkor is amikor egyszer buliba indultunk és megálltam a kicsi ablak előtt és beszóltam neki, eljönne e bulizni velem. A nagyon szép lány igent mondott, találkoztunk a  klubban.  Majd egy nagyon szép éjszaka következett. Pár hétig nem mentem a büfé felé  sem mert gyakorlaton voltam a Felsővárosi iskolában. Két hétig voltam távol  az iskolától,  majd amikor újra a büfé előtt álltam ő már nem volt ott. Mint megtudtam, áthelyezték másik munka helyre. Nem kerestem, úgy voltam vele, sok szép lány van még Szegeden. Az  idő telt a mikulás napi lelki pofon  után, nem kerestem Klárikát, de elmentem a Nagyáruházba, messziről figyeltem, valóban egy szépség volt még mindig, sőt…Sokszor elmentem az óvoda előtt ahova a kislány járt és leparkolva vártam jöjjön el e kislányáért. Eladtam a lakásomat, egy nagyobbat vettem, három szobásat ami már három főnek is alkalmas. Lassan eltelt az év, újra jött a mikulás, de most a volt szomszéddal együtt mentünk mikulás sétára. A  volt szomszéd nem tudott a Klárikával való kapcsolatomról, szégyelltem elmondani neki. Vártuk a hat órát. Végre megpillantottam őket, a kislány valamit nagyon magyarázott az anyukájának mert néha elébe szaladt és úgy mondta a  magáét. Elmosolyogtam magamat a műszakállam alatt. De azért a tenyeremben markolásztam  egy kicsinyke dobozt, benne egy pár jeggyürű, nem szabad a véletlenre bízni semmit sem.  Végre előttünk álldogáltak, volt szomszédom régi ismerősként üdvözölte, majdnem mint én. Beszélgettünk és  egyszer gondoltam  egyet, levettettem  a fejemről a nagy piros sapkát, a műszakállamat és nagyon komolyan ott álltam álca nélkül Klárika előtt. Ledöbbent, ettől kicsit bátrabb lettem. Nézte a szememet, én az övét. Egy könnycsepp lassan elindult a szeméből, majd követte a többi. Lassan felemeltem a kezemet és megsimogattam az arcát. Megtöröltem a szemét. Kinyitottam a tenyeremet, de ő csak a szememet nézte. Felkattintottam  a kis disz fedelét és kivettem a kisebbik gyűrűt. Ekkor szólaltam csak meg.

-- Klárika, akarsz e a feleségem lenni, és a kislányod  édesapjával együtt élni. – Még mindig sírt, a kislány ijedten nézte anyukáját és ő is elkezdett sírni. Átölelte anyukája lábát. Klárika lenyúlt és felvette az apróságot, ekkor szólalt meg akadozva, sírástól elcsukló hangon.

-- Kicsit késett hat évet, na meg a hely, de igent mondok.—Megmozdult mind a két karom, átöleltem a megtalált családomat, megfogtam Klárika kezét, kicsit eltávolodtam tőlük és felhúztam az ujjára. Picit nagy volt de majd jó lesz neki egy pár évtized múlva. A volt szomszéd le volt döbbenve, nem jutott szóhoz, hozzá fordulva jegyeztem meg.—Holnap felkereslek és elmondom mi is történt. – Klárikához fordulva folytattam tovább.—Most pedig elmegyünk haza, mert van ám saját lakásunk, és saját életünk, drágám. – Felnéztem az égre, lassan elkezdett esni a hó, most nagyon jól esett, a kislány kis karját nyújtotta felém, átvettem és boldogan mentünk  tovább az erősödő hóesésben. Tudják miért meséltem el ezt a történetemet, mert az unokámat viszem a télapó ünnepségre s ebben benne van egy pici télapó apu történet is.

vitéz ORSZÁG GYÖRGY

Egy régi nyár

(Sebastian klarinétművész barátomnak)

A dunántúli kisváros aprajának és nagyjának reggel az az első dolga, hogy az eget böngéssze: vajon kapnak e zuhét a városka ünnepnapján? Ma van ugyanis a víz- zene-virág fesztivál. A vizet a Teremtőtől bőséggel kapták. A forrásoknak, patakoknak, tavaknak se szeri se száma. A virágokat meg becsületből ültetik városszerte, évről évre. Meg is látni az eredményt. Olyan lett városuk, mint egy virágokkal pingált ékszerdoboz a főváros és Győr között, úgy félúton. Ha már a víz és a virág is adva volt az ünnephez a zenét helyi és vendégművészek biztosították. Városszerte plakátok hirdették, hogy Sebastián, a magyar származású világhírű klarinétművész lesz a díszvendég. Kevesen tudják, hogy a város szűkös költségvetése nem tudta volna kigazdálkodni a világhírességet. A művész szinte ingyen vállalta a fellépést a manager legnagyobb bánatára, aki dührohamot kapott, amikor meglátta a szerződést. Nehezen értette meg, hogy Sebastiánt fiatalkori emlékei kötik e tájhoz, igaz, akkor még Petinek, Nagy Petinek hívták, s ezt a nyarat pénz nem pótolhatja.

Az általános iskola végzős tanulója volt a csenevész, sápadt fiú Budapest belvárosában, mikor meglátogatta őket Fercsi nagybácsi a Tata melletti piciny faluból. Megveregette a fiú vállát-, majd jössz hozzánk a nyári szünetben.  Meglásd apádék meg sem fognak ismerni- szaladt a szája a füléig, majd egymás tenyerébe csapva szentesítették a meghívást.

Szokásos nyári nap volt a csöpp faluban, mikor kitárta az öreg autó ajtaját Fercsi bácsi, és nógatta a fiatal rokont-Megérkeztünk fiatalember. Pakoljunk ki, és foglaljuk el a szállásodat. A fiú csak állt behúzott nyakkal, de szeme járt, mint a sublótfiók.  Megannyi, számára furcsa illat, szag keveredett az orrában. Fent a villanyoszlopon a gólya kelepeléssel köszönte meg párjának a friss békahúst, és osztotta szét tátogó fiókáinak.  A templom harangja méltóságteljesen kongani kezdett, mikor a kapu előtt megjelent a porta háziasszonya, takaros köténykében. – Szervusz Petikém- szólt Giza néni- Isten hozott, megyek előre ajtót nyitni. Ez lesz a szobád tárta sarkig az ajtót. Ez a vendégszoba, azaz nálunk úgy mondják, tiszta szoba, majd derékra tett kézzel járta körbe a fiút.- Lesz rá gondom, hogy egy új legényke térjen vissza arra a Pestre. Ha kipakoltál, és átöltöztél vár az ebéd. Csibepörkölt lesz galuskával, kovászos ubival. A fiú kipakolt a szokatlanul hűvös és tisztaságillatú szobában. Átgondolta a nap történéseit. Hát, hiányzott ez nekem? - tette fel a kérdést a festményen lévő Szűzanyának. Mivel válasz nem érkezett, tovább rámolta ruháit, könyveit. A furulyáját az éjjeliszekrény fiókjába tette. Klarinétozni tanult évek óta, de most, erre a nyaralásra hangszert cserélt. Ebéd után a házigazdák javaslatára visszament a szobájába, és elnyúlt az ágyon. A Nap már lefekvésre készülődött a bárányfelhős égen, mikor felébredt. A konyhaajtót kinyitva friss pogácsaillat csapta meg. Unszolásra megevett két-három darabot. Fercsi bácsi a mutatóujját az ég felé bökve kioktatta: – Fiam a kerítésen belül cserkészd be a birtokot! A kútba ne hajolj, az udvaron lévő állatok nem bántanak. A szomszéd oldalán van egy kiskapu, oda is átmehetsz, csak húzd be magad után. Lehet, hogy a kapun túl még csodával is találkozol- kacsintott asszonyára Fercsi.

Peti óvatosan lépdelt nehogy összekoszolja a cipője talpát. Vigyázva belenézett a kútba, megleste a rigófészket az orgonabokorban. A kiscsirkék estek keltek rohanva a kotlós után. A kakas kukorékolni kezdett, melytől a fiú megrázkódott. A kert végéhez érve megtalálta a kiskaput. Milyen csoda lehet itt az Isten háta mögött, amiről a nagybácsi beszélt? A kíváncsiságtól hajtva átment. Egy épületből csilingelő lányhangra lett figyelmes. Belépve a lány a piciny fejősszéken ülve fejte a tehenet, közben a kék nefelejcsről énekelt. Péter a félénkségét legyőzve elővette a furulyát és kísérni kezdte a dalt. Nem tudni meddig fújta volna, ha nem áll elé a kislány jobbkezét nyújtva.

-Szia Nyitrai Katinka vagyok- nézett a fiú szemébe- Te meg valószínű, hogy Péter Pestről.

- Ühüm i…igen.- dadogott a fiú- majd belenézett a lány ragyogó zöld szemébe. Nem tudott hirtelen mit mondani: Milyen név a Katinka?

- Tudod, volt egy aranyos nagyim, aki azt mondta ”a zöld szemű lányok boszorkányok, de ne keseredj el Te jó boszorka leszel”, ő adta nekem  a Katinka nevet.

- Most már értem,- mondta a fiú elgondolkodva.

Éjjel nehezen jött álom a szemére. Most értette meg a csodát, amiről Fercsi bácsi mesélt. Katinka valóban csoda vagy még annál is több. Az ablakon át tücskök ciripelése hallatszott. Békák is hangoskodtak, egymást túlkiabálva. A kutyák meg kiugatták a nap történéseit. Ezután Katinka töltötte ki a szünidő minden szabad percét. Reggel együtt mentek a vegyesboltba, és végezték a ház körüli munkákat. A lány türelmesen magyarázta el a vidéki élet csínját-bínját. A szabadidőben együtt mentek kirándulni, horgászni. Péter megkapta élete első fizetségét a zenéléséért. Katinka édesanyja, Sári néni megállapította, hogy a két tehén több tejet ad, mióta a fiú furulyázik fejés közben. Másnaponta teletöltötte a kétliteres tejeskannát friss habzó hófehér tejjel. A fiú óvatosan vitte Giza néniékhez, nehogy kicsorduljon. Büszke volt, hogy ő is hozzájárult a háztartáshoz. Egyik reggel egyedül ment Péter bevásárolni. Napokkal előtte kinézett a templomkertbe egy bimbódzó bíborvörös rózsát. Letörte, de a hozzá nem értő mozdulattól tövis állt az ujjába. Giza néni sokáig kenegette, ápolgatta míg elállt a vérzés. Bekötött kézzel, szégyenkezve adta át a lánynak a virágot. Aznap nem kaptak furulyamuzsikát a tehenek.

A szünidő véget ért. Péter és Katinka megígérték egymásnak, hogy levelezni fognak. Talán egyszer még énekesnő lesz a lányból és Peti kíséri majd. Pestre érve Péter megtudta a hírt, hogy felvették Torontóba egy zeneiskolába ösztöndíjasnak a  klarinét szakra. Éjjel- nappal gyakorolt, de a lány állandóan az eszében volt. Sűrűn, majd ritkábban jöttek, mentek a levelek, aztán elérkezett az az idő, amikor „címzett ismeretlen” felirattal visszaküldték. Megtudta, hogy Giza néni meghalt, és Fercsi bácsi hamarosan utána ment. Magyarországra ritkán jutott el, és szó sem lehetett egy vidéki útról. Husz évvel a nyári szünet után Budapesten lépett fel, és Bécsbe készültek, amikor megkapta a felkérést a tatai fesztiválra. A budapesti sikeres fellépés után este izgatottan vette kezébe a papírt és a tollat majd írni kezdett.

Egy régi nyár

Bárhol járok a világon

És felnézek a csillagos égre

Belenéznék kis Katinka

zölden fénylő csintalan szemébe.

Álmosság tört rá, lefeküdt és néhány perc múlva mosolyogva elaludt. Reggel indulás előtt a zsebébe csúsztatta a verset- majd folytatom- gondolta. A tatai Öreg- tó szinte visszhangozta a vastapsot a hálás közönségtől. A klarinétos meghajolt, és újra kezébe vette a hangszerét. A manager és a hozzáértők csodálkozására újra zenélni kezdett.  Csodálatos dallamok jöttek ki a hangszerből. A húsz évvel azelőtti nyár emlékei szálltak az ég felé a frissen komponált melódiában. A szállodához taxit rendelt, majd a falu temetőjénél kiszállt belőle. Kioktatta a sofőrt, hogy a templomnál találkoznak. Érezte a levegőben a régi szagokat, illatokat. Felnézve az égre a Nap most is aludni indult, magára húzva bárányfelhőkből készült dunyháját. A gólyák kelepeltek, a fecskék csiviteltek. Megállva az ismerős háznál, nagyot csodálkozott. A kerítés itt-ott már bedőlt, a kertet felverte a gaz. Amíg ott álldogált egy elhanyagolt külsejű, bagótól-bortól bűzlő nő állt meg mellette, kezében kannás bor logott.

-Kit keres- kérdezte s közben csuklani kezdett.

- Lakott itt egy lány ismerősöm- mondta Péter.

- Az nem lehet, valószínű téved. Nekem ez a szülőházam, és nem tudom, hogy Ön kicsoda.

Bentről kiordít egy rekedt férfihang- Gyere ,Kati, töltsél bort!

A zenész köszönés nélkül sarkon fordult, és a templomhoz érve beszállt a taxiba.  A szálloda bárjában üldögélt Péter, kezében teli whiskys pohár. Ránézve az ujjára, látta az egykor rózsától szerzett heget. Belenézve az ital tükrébe Katinkát látta a fejősszéken. Fülében hallja a lány csilingelő énekét a kék nefelejcsről.

CSOMA ZSUZSANNA

Holnapi merengő

Holnap hozzád megyek.

Holnap veled leszek.

Holnap megint felébredek.

Holnap fogom a kezed.

Holnap nézem a szemed.

Holnap tudom mit tegyek.

Holnap tudom ott leszek.

Ma még másfele megyek.

Ma még nem fogom a kezed.

Ma még nem nézhetlek, de

Holnap már megint veled leszek.

Holnap foghatom a kezed.

Holnap nézhetem a szemed.

Holnap tudom megint szerethetlek,

Holnap megint Veled leszek

Szajna parti tavasz

Várom a tavaszt, mint esőt a rét, amikor kiszáradt a naptól, várom a
percet, hogy megint átkarolj, mint akkor a Szajna parton sétálva
tetted, de rég volt de rég volt.

Eszembe jutott a párizsi tavasz, a Szajna part a fények, akkor éltem.
Sétánk alatt csiripeltek a madarak, egy-egy kutya ébredt
szendergéséből, hallatva vakkantással hangját, sütött a hold kelltette
a párját, álmos volt minden, tavasz ébredt, csillogott a víz, fények
úsztak ott a Szajnán.

Tavaszi zsongás járta át a lelkünk, tavaszt ígért a reggel, a Szajna
part, és a fények.

Sóvárog lelkem ebbéli kép után, talán talán. egyszer talán megint
eljön ez a kép és lelkünk, ott megint várja a tavaszt., mint akkor
réges rég.

Ballagok setét utcán a félhomályban, csend honol, még alszik minden,
mint akkor tavasszal, ott a Szajnán. lelkem ébredezik, mint a tavasz
megint.

Ballagok utamon csendben, és nézem a holdat. Lelkem neszre rezzen,
ébredezik minden. Lágyan fúj a téli szellő, fellebbenti fátylát a
világ. Rügyek is ébrednek, ébred a természet, madárkák csicseregnek,
búgják, jön a tavasz. lelkem megint vágyik sétálni a szajnaparton.

Hallgatom a madarak énekét, és a csendet a fák neszét. Eszembe jutott
a Szajna part. Becsuktam a szemem, ott voltam lelkemmel megent.

Madárkák hangjában ott lohol a tavasz ígérete.

Hallottam a fák neszét és a tavasz énekét. Megborzongtam, mert a szél
fút, téli mese lassan elmúl. Erejét a tél még ugyan fitogtatja de, már
érzem itt a tavasz, hiszen hóvirág nyílik, és a madarak hangja
tavaszról regél, mint akkor ott sétálva Párizsban a Szajna parton,
kézen fogva.

JOHARCHY BRIGITTA

Mélabús várakozás

NARDAY NÁDJA (Budapest)

Mondd…

Mondd, huncutkodunk-e még?

Persze nem most. Egyszer majd.

Mikor lesz kedv, s idő elég.

Hajolsz e illatomba

számat csókolva, mint rég?

Mondd, huncutkodunk-e még?

Simítod-e derekam hajlatát

nyakamba lehelve

vágyad meleg óhaját?

Kutatod-e mellem halmát

remegő kézzel tárva szét

combjaim buja titkát?

Ó, mondd huncutkodunk valaha még?

Karácsonyra, Neked

Hiányoddal ébredt a reggel.

Újabb nap nélküled.

Ingeket hajszolok;

a kékkel huncut a szemed

a rózsaszín illatodat lengi

a fehéret kigombolom; simítom kezed.

Az ünnepi csillogásban

az üvegfalon átdereng tekinteted.

***

Volna

Szerettem volna utána a mellkasodon pihegni;

heverni a fűben, nagyokat kacagni.

Bámulni az éjszakai eget; találni egy közös csillagot,

csókolni téged, bárhol ahol akarom.

Szerettem volna színházba menni  ,

utána a folyóparton borozgatni,

beszélgetni időtlenül

sushit enni ügyetlenül.

Szerettem volna táncolni veled éjjel;

hazafelé megázva nevetni,

Melletted ébredni; kávét hozni,

szeretkezni kéjjel.

Szerettem volna életednek része lenni.

Előbb jönni; később menni.

Nevem elé neved írni.

Titkok nélkül tied lenni.

DOMOKOS KÁZMÉR

PÓTOR ANNAMÁRIA

Vallomás

Egyedül voltam,mindig csak egyedül,
azt hittem elvesztem s a lelkem kiürül.
Fájt a szívem, boldogságra vágytam,
az idegent mindig tárt karokkal vártam.
Nem hittem volna, hogy újra érzem ,
s valakinek megint kitárom a szívem.
Kezdetben féltem, új volt ez nekem
s az elején te is csak játszottál velem.
De nem tudtam rejteni az érzést magamban
a szívemet megint valakinek adtam .

Szeretném ha tudnád én érted élek,
ketten örökké egyetlen lélek.
Boldogságom kulcsa szívem örök őre
legyen ez a vers vallomás tőre.

Sokat nem kívánok itt e földi léttől
megszabadulni minden kísértéstől
Csal veled lenni estétől nappalig
veled kelni reggeltől hajnalig .

Nem kívánok gazdagságot, pénzt
én addig élek ameddig te élsz.
Leírni nem tudom teljes boldogságom,
ha ennyi elég ezen a világon -
Kérlek szeress, s én engedem hogy velem lehess.

Szívem minden szerelmével azt kívánom újra és újra
Szeress most, mindig és maradjon a síron is túlra.

TARSOLY BEKE TAMÁS

Vénséges szerelem 
 

Mikor kezem a kezedhez hozzá ér
még eggyé válik a két tenyér.
Még lesütöd szemérmesen szemedet
még nekem adod fájón szerelmedet...

Mikor ajkam az ajkaddal egybeforr
még életre kel bennem a vén lator...
Még átmossa véremet forró öled
még nyüszít a testem, ha megöleled....

Látom arcodat

Monoton lüktető vérem, 
pezsdül a szélben.
Ujja köré csavar 
a harmatos réten,
s két karom fáradt, 
mint élettelen faágat
húzom magam után. 
egy tücsök néz rám bután...

Látom arcodat, 
mint sápadt halvány Holdat. 
Megfáradt szemeid 
sötét kráterekbe omolnak. 
Mozdulatlanul az Éggel 
egybe mosódnak.

Látom arcodat, 
mi az Éjben fényesen ragyog, 
s én a szívembe engedek 
egy Hullócsillagot, 
mert Te vagy az tudom, 
hisz azon a hajnalon
Csillaggá lettél, 
mint élő fájdalom,
egy csöpp harmaton…

HOLLÓ PANNA

Egy képzeletbeli barát balladája

Látlak magam előtt,bár engem Te soha,

nem, itt nem én vagyok a mostoha,

ki ajtóból figyeli,soraidban egy-egy szó,hogyan torlódna,

egyik margótól másikig,ahogy önérzeted fonnyadna.

Mint mondtam,látlak,mindenhol térben és időben.

Ahogy néhányan rád mosolyognának,kedvesen s illendően,

vagy épp csonttörően fognának üvegcipellődben.

Előttem jársz, futsz,fekszel, s én lesem minden neszed,

ahogy használod eszed vagy tudatlanul elmúlsz,

belebújsz a nap fáradt közepének fáradt fészkébe,elnémulsz.

S magadban velem várod a vészféket,

amit egy paranoid proli meghúz,sóhajtasz.

Megnyugodhatsz. Ma se derül ki milyen gyenge vagy.

Csak én tudom.

De ha magadban sem, bennem, hogy hihetnél?

Így elmúlok a nem létezőben,ahová teremtettél,

elégedetlenség se lehetek, különben messze kergetnél.

Velem pedig mi lenne? – a nem semmiben?-

Léteznék. Hogy is képzelhetném?

Lélegeznék, s határok nélkül képzelegnék.

Rólad, mert én látnálak, vágynálak.

Magamba zárnálak,

a semmibe, nézd, ide!

***

Hibernált érzelem-robbanás

Búza kalász,édes ananász, és egyéb töltelék maradvány. Banán.

Itt írni akarok Rólad. Magamnak.

Magamban tudjam annak okát, hogy fraktálok százfele szaladnak,

ahogy belépsz, s mint belőlem a vér, eltűnsz magadnak.

Én tényleg akarlak! S mik belőlem szakadnak,

mint szajha szappant nem látott szennyeséből a bogarak.

Érzések! Nem kértem én sem! De itt vannak,mint váratlan magzat,

most magukra hagyjam őket? Reménytelen seggfej vagy.

S mégis, bennem Te lettél a nap. Ne mond, hogy elhagylak.

Megmarnak szemeid,kik nem engem látnak megoldásnak,

bár meg sem született bűnömért mindenképp hibásnak.

Ne hagyj magadban magamra, hagy fussak haza már.

Ott akad egy darab,ami a helyére rakva teljessé tesz talán.

Tudod, hogy bántasz,falak közé zárva,

minden repedés kitárva, hogy azért a lélegzet ne menjen kárba.

Minden drága,kábult éjjel menedék, tudom, halál a májra,

mond már ki a hollók dalát, soha már,soha már, a leghidegebb lázban.

BOLDI ILDIKÓ (Mezőberény)

Mesét mondok…

Mesét mondok. Igaz történetet. Mesébe illőt.
Élt valahol a világban egy férfi, és egy nő, nem is annyira távol egymástól, de ismeretlenül egymás előtt.
Életük, sorsuk mégis hasonlónak mondhatóan egyformának tűnt.

Mindketten magányosak, csalódottak, és szeretetre éhes emberek voltak.
Aztán történt valami! Valami csoda!

A férfi tett egy lépést a boldogság keresése érdekében. A nő ezt megérezte! Érezte, hogy közelednie kell a férfi felé.
Pár üzenet, néhány kusza levél, csupán ennyi volt, ami még összekötötte őket. Aztán elérkezett a nap, ami megváltoztatta mindkettejük életét!

Jött egy üzenet a férfi részéről.

Felhívnálak!
Izgalom, feszült várakozás előzte meg a beszélgetést. Milyen lesz a hangja, mit mondok neki, és ő mit szeretne velem közölni?
Kérdések és kételyek.
Aztán megcsörrent a telefon!
A vonal másik végén egy végtelenül kedves férfi hangja, arc nélkül, test nélkül. Beszélt, és beszélt, a nő hallgatta őt, és próbált egy hús-vér embert képzelni a hang mögé. Randevút beszéltek meg aznap estére.
Feszült várakozás, a percek vánszorogtak.
Mit vegyek fel? Hogy fog kinézni? Visszataszító lesz? Pocakos, kövér? Félnem kellene?
Megannyi megválaszolatlan kérdés!
Aztán nagy nehezen eljött az indulás pillanata. Telefonhívások, egyeztetések, ismertető jelek, kis malőrök, de nagy nehezen eljött a várva várt találkozás.
A nő előtt megjelent egy férfi, aki maga volt az ártatlanság, bájosság, kedvesség, odaadás, őszinteség megtestesítője. Társult hozzá egy kis esetlenség is, ám ez még vonzóbbá tette őt a nő szemében.
Öt perc volt, nem több, mégis mindent eldöntő öt perc!
Két ember találkozása, két emberi sors összefonódása. Két magányos ember élete, ebben az öt percben megpecsételődött.

A férfi búcsúzáskor még megkérdezte:

-  Most akkor mi lesz?
A nő válasz az volt:

 - Ezt nem lehet tudni, aludni kell rá párat.

Ám ez nem volt igaz, mert a nő már akkor tudta, hogy ezt a férfit szeretni akarja, és tenyerébe helyezni az életét, lelkét. Szívébe a szívét!
Gyors volt az elválás. Egy érintés, testbeszéd, és a férfi kellemes illata az orrban.

Ezzel az érzéssel indult el a nő, és azzal a tudattal, hogy fogják még látni egymást.
Aznap éjjel boldogan hajtotta álomra a fejét.
Új időszámítás kezdődött el az életében.
De ez már egy új történet, egy másik mese!

Makkay Mária (Ajka)

NE VEDD EL TŐLEM

Te, kit régóta álmaimban

alaktalanul dédelgetek,

és veled alszom el, mint

plüss állatkáival a gyerek,

egyre távolabb csúszol

reményeim ingatag padlatán. 

Hiába kapkodok érted sután,

kezem, testem már nem a régi.

Hamvát felélte az éhes idő.

Ám lelkem fiatal,

nem tud megbékélni,

képzetem mindegyre

újabb álmokat sző.

Te, kit adhat még a kegyes ég,

ki megszolgált s utolsó ajándék,

találj meg engem pisla fényben,

légy társam, menedékem.

Ne vedd el tőlem napsugaram,

bőven beérett, gazdag nyaram.

S ha jutna még számomra

a boldogságból egy falat,

tetőzze be az az utolsó nyarat.

IMRÉNEK

Lelked elkülönül, bármennyire is

tiszta szívből akarlak.

Korábbi életed megtartod magadnak, 

és hagyod múltad árnyait újra éledni,

velük pedig az érzést, hogy valaminek,

valakinek nem tudsz  megfelelni.

Ezért az örökös szolgálat, és

olykor a depresszióig vivő bánat.

Elérhetetlen vágy űz kíméletlenül

a hőn áhított tökéletesség felé,

s önemésztő kritikusság kötöz meg,

ha indulnál egy kis boldogság elé.

Időnként te rogysz meg mások

gyengesége, csalárdsága okán,

pedig szeretteidért néha

valóban átmész a tű fokán.

Úgy vágysz szeretetre, mint

anyját nélkülöző gyermek, és

mikor kapnál, megijedsz tőle, 

az elfogadás nem megy.

Mondod – nem vagyok olyan jó

mint gondolod...s felélesztve

önvádjaid, megy tovább a dolog.

Lelked elkülönül, bármennyire is 

akarlak,

korábbi s mai életed is megtartod

magadnak.

Míg én odaadással fejtem fel

valómat,

te vezeklőn várod, mit hoz majd

holnap.

 SZEMREHÁNYÁS

Hűvös este enyhíti lázam,

nem azt kapom, amit vártam.

Lángolásra sóhajt:

Most nem tudok menni.

Türelmetlen vagy,

így nem tudlak szeretni.

Érts meg engem is,

és ne akarj többet.

Lángoló szerelmed

csak felesleges többlet.

Többlet, mi felkavar...

Sok életemben a zavar.

Próbálj kicsit hűlni,

nyugton megülni,

várni, míg a dolog kialakul.

Nem kell szeretni

ilyen vadul.

Neked semmi sem elég!

Nem is értem ennyire

hogy szerethettem beléd.

EMLÉKEK - DAKTILUSBAN

Nézz oda, látod, fénylik a mennybolt,

könnyeket ejteni éppen elég volt.

Nyár tüzü álom semmibe vész el,

szél kergetőzik a könnyü levéllel.

Elviszi mátkám szép szavait, lám

illan az álom, új batyut ad rám.

Árnyak karjai tépik a lelkem,

visszaidézik árva szerelmem.

Sárgult gizgazok lengnek a szélben,

más kell már neki, és bizony én nem.

Választ várnék,  nem ad az alkony...

csend borul s köd rám hűs Duna parton.

HAVASRÉTI ROLAND

A zöld hegy legendája

Vastag fellegek érkeztek nyugatról azon az estén. Fantomok suhantak a sötét sikátorok mélyén, és boszorkányok főzték különös szereiket titkos, ősi receptek alapján valahol egy eldugott földalatti pincében.

Messze a feketén suhanó fantomoktól, és még távolabb a boszorkányoktól, egy erdővel körbekerített falu mellett született meg Mariann. A takaros faház ablakában állva, nagyapja fürkészte a lassan tömör fallá olvadó sötétséget, ahogy biztos kézzel irányítva vette át a hatalmat a sárga nap felett. Mikor a vékonyka hang felsírt a szomszéd szobában, az öreg elkapott egy narancsvörös villanást fent a zöld hegy csúcsa felől, de az is lehet, hogy a haldokló nap utolsó sugara jelezte, hogy nem tűnik el véglegesen.

Az öreg elfordult az ablaktól, és szúrós tekintete megenyhült, ahogy az aprócska leánygyermeket megmutatták neki a vastag fehér törölköző alól.

- Mi történt a szomszéd kutyájával? – kérdezte a boldog apa.

A szomszéd kutyája folyamatos ugatása lassan az őrületbe kergette a családot, de hiába szóltak át, hogy tegyen már valamit, a mogorva embert nem érdekelte. A kutya ezen az estén nem ugatott, síri csend vette körül a házat és a környékét is.

Mariann álmai öt éves korában kezdődtek el. Misztikus ködben burkolódzó, fekete páncélos lovag harcolt az égből lecsapó sárkányokkal, tüzet okádó orrukból fekete füst szállt fel, ahogy újra, és újra támadták az erdőt védelmező harcost.  Suttogásokkal telt meg minden éjjel a szobája, és Mariann megkövülve hallgatta a soha nem hallott meséket, amit a hang csak az ő fülébe ültetett el. Mikor beszámolt a szüleinek a különös álmokról, és a suttogásokról, azok csak mosolyogtak, és megkérték kevesebbet nézze a TV műsorokat. Egyedül nagyapja morgott a bajusza alatt valamit, ami a felettük lélegző Zöld hegyről szólt, és annak legendájáról.

- Ne bolondítsd az unokádat ezekkel a mesékkel apa – mondta neki Sándor - Egyre komolyabban aggódom miatta.

Mire Mariann hét éves lett, a szülei elhatározták, hogy elköltöznek a legközelebbi nagyvárosba, hogy megfelelő orvoshoz vihessék a reggelente néha sokkos állapotban talált gyermeküket. Sándor nagyon haragudott az édesapjára, mert meggyőződése volt, hogy az ő meséi okozták a gyermek pszichikai betegségét. A már akkor is idős ember a tornácról nézett a távolodó kocsi után.

- Visszajössz te még. A sorsod ide köt.

Az idő kereke forgott. Isten erre a feladatra kiszabott szolgája rendíthetetlen precizitással tekerte az idő kerekét. Mire Mariann tíz éves lett, Sándor, és Edit megteremtették a megfelelő egzisztenciális hátterét egy jobb jövőnek, hála annak, hogy Sándor igen tehetséges volt a számítástechnika világában, és olyan pályázatot nyert el, ami nagyban segítette őket. Hamarosan egy külvárosi kis házat is vásároltak maguknak, ahol Editnek sikerült, óvónőként elhelyezkedni egy kis rendelőben. Mariann ez idő tájt lett tizenkét éves. A suttogások megszűntek, álmában sem jártak többé sem lovagok, sem füstölgő sárkányok, sem a Zöld hegy házuk fölé magasodó ormai. Úgy tudta, hogy öregapján kívül senki sem járt fel a fák közé, mert a falubeliek valóban hittek a legendákban, miszerint él odafent egy herceg, aki megvédi az övéit.  A helyi iskolába, közvetlen, cserfes stílusával igen hamar a középpontba került, tizenhárom éves korára pedig elérte, hogy a legmenőbb lány lett az iskolában. A lányok mind olyan ruhákba akartak bújni, mint amit ő maga is viselt. A fiúk pedig felváltva vitték táskáját az iskolába menet, és jövet. Mariann boldog volt. Egy alkalommal az iskola, állatkert látogatást szervezett. Az iskolabusz megtelt izgatott, harsányan beszélgető és nevetgélő gyerekekkel. Mariann természetesen az élen haladt, tanáraik néha rosszalló pillantásokat lövelltek a magabiztos lány felé, mert már kezdett sok lenni, amit megengedett magának. Tanulmányi eredményei azonban minden tantárgyból kitűnőek voltak, így a tanárok is elnézőbben viselkedtek a nagyképű gyerekkel. Mariann gesztenyebarna, hosszú haját kötötte hátra épp, hogy jobban lásson, mikor arra figyelt fel, hogy amerre az osztály elhalad, az állatok mind elhallgatnak, és odagyűlnek a ketrecek elé. A visongó majmok abbahagyták látszólag értelmetlen ugrálásaikat, és a vasrácsokba kapaszkodva némán szemlélték a csoportot. Hamarosan egyértelművé vált, hogy köztük van valaki, aki felkelti az állatok figyelmét, és az osztály egymásra mutogatva találgatta melyikük is lehet az. Egy Bengáli tigris jött elő rejtekéből, az állatkert látogatói már többször panaszkodtak, hogy a hatalmas, csíkos állatot nem is lehet látni soha. Megjelenése hatalmas zajt, és örömujjongást váltott ki a látogatókból. A fenséges állat egyenesen a rácsokhoz ment, és erőteljes pofáját a vasnak dörgölve felvinnyogott. Mariann épp előtte állt, az osztály meg a lány mögött. Ekkor az egyik fiú harsányan felnevetett, és kirántotta Mariann hajából a gumit.

- Hölgyeim, és uraim. Íme, a vadak úrnője!- kiáltotta, és teátrális mozdulattal hajolt meg a feszengő lány előtt. Mariann gesztenyebarna haját felkapta a szél, és az arcába fújta. Nem látta, mikor a hatalmas Bengáli tigris hátrafelé mozdult egy kisebb dombra, majd onnan elrugaszkodva egyetlen lendületet véve ugrotta át a kerítést. Őrült visongás támadt, ahogy a nagymacska puha párnás mancsai a betonra értek, és már lökték is a többmázsás testet kiszemelt áldozata felé. Mariann két kézzel fésülte ki az arcába tapadó haját, és ekkor látta meg, ahogy a veszedelmes állat egyenesen az őt piszkáló, halálra rémült fiú felé tart. A fiú hanyatt esett rémületében, ahogy a sárga csíkos állat szinte két lábra emelkedve, gyilkos csapásra lendíti mancsát.

- Megállsz! – kiáltott rá Mariann a vadra, és mindenki legnagyobb döbbenetére a nagymacska visszaereszkedett mancsaira. Sárgán izzó szemeit a lányra vetette, majd elindult a kővé dermedt gyerek felé. Mariann lehunyta a szemét, és várta, hogy az éles karmok a húsába vájjanak, de e helyett a tigris érdes nyelvét érezte meg a kézfején, majd az állat neki dörgölte busa fejét a csípőjének. Mariann felnyitotta a szemét, és körülnézett. A tigris ott állt az oldalán, mintha csak egy gazdit talált kutya lenne. Az emberek döbbent csendben figyelték őt, mikor valaki megszólalt a tömegből.

- Nézzétek a haját! – Mariann egyik kezével felemelte hosszú hajának egy tincsét. Vérvörössé változott a gesztenyebarnából.

- Boszorkány – suttogta valaki, és a tömeg felkapta a szót.

- Nem, én nem! – dadogta a lány, és elhátrált a felé mozduló tömegtől. Az állatok, mintha megérezték volna az emberek hangulatát, veszett ordítozásba kezdtek, a ketreceiket rázták, vagy az ég felé fordítva pofájukat bömböltek fel. Végül egy gondozó altatólövedéket lőtt a szabadon álló tigrisbe, s miután az összerogyott, kimentették a sikoltozó gyereket a megveszett emberek gyűrűjéből.

Ettől a naptól kezdve Mariann elveszítette barátait. Az iskola minden tagja kerülte a lángvörös hajú, gyönyörű lányt. Az osztályban, a padban egyedül ült, és csak tanult, mert mást amúgy sem tehetett. A háta mögött csúfolták, de a szemébe senki sem merte megmondani a véleményét. Egy hónapra az incidens után Mariann édesapja Sándor, egy hazafelé tartó autóbalesetben életét veszítette. A családfő nélkül maradt Edit egy évre rá meghirdette a házukat eladásra, mert óvónői fizetése és a tartalékuk nem volt elég a fenntartására. A végtelenül szomorú nő végül depresszióba esett, majd hónapokig tartó szomorkodása a halálához vezetett. Mariann tizenhat évesen magára maradt, és szentül hitte, hogy súlyos tragédiáik okozója ő maga. Mivel nem volt egyetlen egy élő rokona sem a nagyapján kívül, Mariann visszakerült a nagyapja gyámja alá. Mikor megérkezett, és kiszállt a taxiból, ami hajlandó volt felvinni őt a hegy lábához, öregapja a tornácon várt rá. Túl volt a kilencven ötödik életévén, szeme mégis csillogott, ajka mosolygott, mikor a szépen felnőtt leány megállt előtte, és az öreg mélyen beszívta bőrének illatát.

- Hazataláltál, ismét – mondta neki, bár Mariann nem értette az öreg boldogságának okát. A ház sarkánál épp ekkor fordult be egy óriásira nőtt kutya, ugatva rohant az érkező idegen felé, majd félúton járva megtorpant, ugatása elhalt, és a hatalmas kutya felnyüszített.

- Ne! – kiáltott fel Mariann. – Nem akarom megint!

- Nyugalom kincsem – szólt az öreg, és a várakozó kutya fejére tette erektől kidagadt tenyerét.

- Itt az ideje, hogy meséljek neked.

Esteledett, mikor kiültek a tornácra. A Zöld hegy felől finom ködpára kúszott le a völgybe, sejtelmes valótlanságba taszítva a házat, és az azt körülölelő udvart. Mariann kicsomagolta a dolgait, egész napja ráment, hogy berendezze szerény otthonát. A városi élethez szokott gyereket feszélyezte a ház puritán felszerelése, de nem tette szóvá. Ismerte öregapját annyira, hogy mindig megelégedett annyival, amennyit az élet adott neki.  Leült egy forró teával az öreg mellé, és lopva ránézett a ráncoktól szabdalt, naptól cserzett arcú nagyapjára, aki a hegyet nézte.

- Mi van odafent? – kérdezte, és tekintetével ő is felnézett. Az öreg sokáig hallgatott, Mariann azt hitte nem is fog válaszolni, mikor mégis megszólalt.

- Több száz éve már annak, hogy egy igen gazdag herceg élt ezen a környéken. Pompás kastélyt építtetett a Zöld hegy csúcsára, és pazar virágoskerttel vetette körül azt. Házasodni készült, menyasszonya az északi királyságok, és talán a világ leggyönyörűbb hajadona volt. Hogy miként hódította meg a lángvörös hajú lány szívét az önmagában is egy külön történet lenne. A herceg elvitte aráját a kastélyba, s, kitűzte az esküvő napját. A lány arra kérte őt, hogy ne öljön le egyetlen állatot sem, és bár a herceg szokatlannak találta a kérést, megtiltotta, hogy egyetlen állat húsát is felszolgálják az esküvői lakomán. Mint mindenütt a világban, a herceg kastélya sem volt mentes a fertőtől, és néhányan lázítást szítottak az ellen, hogy nem vadászhatnak, nem ölhetik le a vadon lakóit. Egy vadász az esküvő napján elejtett egy vaddisznót, és társaival nyársra húzva megsütötték azt. A herceg kastélyából felhangzó sikolyt az egész környéken hallották. Összeszaladt a szolganép az ifjú ara ajtaja előtt, de csak a herceg, mert bemenni a szobába. Sokáig ki sem jött onnan. Mikor kilépett, mintha éveket öregedett volna, s karjában egy szénné égett holttestet hozott magával. Csupán a lángoló vörös hajáról, és némi menyasszonyi ruhafoszlányról ismertek rá a néhai hajadonra, kit a herceg magáénak választott. Gyászában a herceg megölte a vadászokat, majd attól a naptól fogva mindenki mást is, aki vadat mert ölni a Zöld hegy környékén. Nemsokára mindenki elhagyta, a kastély falai megrogytak, az idő kíméletlen pusztulásba vetette a herceg teljes vagyonát. Sok évvel később sárkányok érkeztek, tüzük felemésztette a maradékát is annak, ami valaha a hercegé volt. Támadták őt magát is, de a feketepáncélos lovag rendíthetetlenül visszaverte őket. Később hódítók érkeztek a messzi nyugatról, és próbálták megvetni lábukat az ígéretes hegy földjén, de mind meghalt, hírmondója sem maradt annak, mi történhetett velük a fák között. Azt mondják a herceg ölte le mindet, és a lelke évszázadok múlva is ott bolyong a hegyen, keresi kedvesét, védi az állatokat, mert hite szerint egy nap közülük tér vissza hozzá a vadak úrnője.

- Senki sem jár fel a hegyre? – kérdezte Mariann, s közben hosszú lángvörös haját simogatta.

- Rajtam kívül senki sem leányom. Pedig odafent terem a legízletesebb szarvasgomba, és nincs hiányban a szeder sem, még a szamóca sem. Ezeknek az eladásából tudtam élni itt, mert a falubeliek bőséggel megfizetik a kapott ínyenc, és ritka falatokat.

- Ha a herceg odafent él, és a legenda igaz, mond téged miért nem bánt soha?

Az öreg haloványan elmosolyodott, majd unokájára nézett.

- Hát neked ez nem nyilvánvaló?

Aznap éjjel már nem beszélt többet. Mariann később egy takarót vitt ki, és a néma öreg lábaira terítette. A vadon hangjai suttogni kezdtek hozzá, mint gyermekkorában, mikor rettegve bújt el tőlük az ágya alá. Valamiért most már nem félte őket. Érthető titkokról mesélt neki az éjszaka, hallotta a vadak párnás, vagy patás lábainak zörejét, ahogy felkavarják az erdei avart, arcán érezte a szél simogatását, érzékelte üzenetét. A Zöld hegy úgy magasodott fel előtte a sűrű éjszakában, mint egy alvó óriás pocakja, s Mariann azon kapta magát, hogy vele együtt lélegzik. Szívdobbanást hallott. lassuló ütemben vert, majd végérvényesen elhallgatott…

A hajnali fény, a tornácon találta az akkor már teljesen útrakész, egyenes tartású gyönyörűséget. Mariann lángvörös haját a szél kócolta össze, mikor utolsó csókot lehelt halott nagyapja békésen álmodó arcára.

- Köszönök neked mindent nagyapa – suttogta oda, és a kis házikó udvarát átszelve a hegy felé fordította lépteit. A hatalmas kaukázusi farkas ölő azonnal az oldalára állt, így kísérte be őt az erdőbe a fák közé, a mély rengetegbe. Késő délután érte el a hegy csúcsát, és fürkész tekintete felfedezte a valamikori kastély halovány nyomait, amit a vegetáció évszázadok múltán sem tudott igazán visszavenni magáénak. Körüljárta az egész területet, majd egy mókusra lett figyelmes, aki mogyorót forgatva a szájában felé integetett. Mariann elindult a kis rágcsáló felé, miközben látta, hogy állatok sokasága érkezik az erdő minden zugából, és mintha utat nyitnának neki egy hely felé, amit korábban nem fedezett fel. Óriási koronát növesztett szarvasbika hajtotta meg fejét oly mélyen, hogy, agancsa a földet seperte, rókák mordultak rá rakoncátlan kölykeikre, és utasították őket nagyobb tiszteletre, ahogy a vadon úrnője elhaladt mellettük. Két barnamedve ágaskodott fel a sor végén, és mikor Mariann belépett a mancsaik által szétnyíló lugasba egy fekete márványból épített sírkövet pillantott meg. Annak kövébe egy arcképet vésett az ismeretlen kőműves. Mariann önmagára nézett vissza.

- Hát megtaláltalak – zendült fel egy mély bariton a lány háta mögül, s mikor Mariann megfordult, a gyermekkora álmaiban látott feketepáncélos lovagra nézett fel. A hullámos, barnahajú férfi tekintete a végletekig letisztított gyémántként nézett rá, benne évszázadok bölcsessége, és tudása tűnt fel, s még valami más, valami forró, ami megremegtette a fiatal lányt teljes valójában. Az előtte álló férfi meghatározhatatlan időkből szóló szerelme sugárzott felé, és Mariann emelt fővel hagyta, hogy a herceg keze az övébe simuljon.

KISS ANDRÁS (Balassagyarmat)

Szerelem 2

Körberajzollak,
Hogy meglássam a benned sürgő talánt,
Szimmetriád minden barázdája felém kacsint.
Göndör hajad, mint spirálok ezrei
Rám tapad.
Táncol a szó,
Partnere a szemed.
Zenéjük a bőrön megtapadt csönd.
Ha rám nevetsz,
Nevetnek veled együtt a csillagok.
Illatom leszel,
És én úgy szívlak magamba, mint egyetlen jót az életben.
Mert az is vagy.
Jó vagy, mint Napnak az árnyék,
Mint melegnek a hideg,
Együtt vagyunk, együtt, mint szív s ideg.
Párnám vagy,
S köldököd pici gomb rajtad.
Hangod a szellő, a napfény,
Egy apró szikra, egy tollpihe,
Színes minden egyes szavad,
S ezekkel festem ki magam.

***

Az utolsó

Az utolsó mindig egy vágy,
egy idilli kép, halovány
igazság.
A szemedben emlék: hamis.
De egyre szebb, ezért örökre nézed.
Csak egy pillanat.
De újra meg újra
A jelentől félve
A múltba bújva
Pörgeted le megint.
Mintha most másképp
Fénylene...
Talán mert reggel van.
Vagy este?...
Nem is tudom.

Ij Aliz

Tiszta szerelem

Tiszta szerelemre vágyom mostanában,

Vágyam gyakran tombol, de mindhiába.

Nincsen a közelben igazi férfi egy sem,

Ki engem úgy igazán megszeretgessen!

Ki ajkával puhán, mégis vadul csókol,

S mint egy cica, fülembe dorombol!

Mégis érzem, ő az igazi férfi nekem,

S kinek én az igazi nőt megtestesítem!

Kivel nem pótlékként ér a szerelem,

Hanem igazi, égben köttetett érzelem!

Kivel a szeretkezés földöntúli öröm,

Akivel mennybéli érzés, ha egyesülünk!

HORVÁTH GENOVÉVA (Pécs)

Novemberi áldás

Azok talán nem is mi voltunk

Talán csak angyal szállt belénk

mint két hang, egymásra hangolódtunk

és csak szerettük egymást,

te meg én

de talán nem is mi voltunk azok,

csak két ismeretlen

tettes tette

az éjszaka elmúlt és a nappal

az álmot már el is felejtette

És ha mégis az van, hogy

mi voltunk?

Az akkor is már csak a

mi múltunk.

A jövő titok, a jelen a valós

Élj,

én is élek,

csak itt

és

csak most.

Túlcsordul

Belõlem túlcsordul

belém ez mind nem fér

ennyit én nem bírok

ennyit fel nem érhet ész

és nem is kell neki,

ez mind a szív dolga

ha volna jobb dolga

õ is túlcsordulna

Ekkorát nem tudok,

nem lehet érezni

a szívem szétrobban

ha téged kell szeretni

és vagytok még többen,

titeket mind-mind-mind

hol fér el ez bennem

szétszakít itt bent, s kint

Belõlem túlcsordul

belém ez mind nem fér

ez olyan hatalmas

honnan jön ez az érzés?

Ez az érzés hatalmas

ez felfoghatatlan

elképzelhetetlen

fogalmazhatatlan

meg is foghatatlan

át is láthatatlan

csak olyan hatalmas

mindenen túlnyúlhat

Túlnyúl ez emberen

a mámor elborít

s visszájára fordul

gyönyörbõl kín lesz így

hogy foghatnám ezt fel

ennyit fel nem ér ész

és nem is kell neki

elég ha a szív felér..

Nem ez nem szerelem

ez jóval több annál

hát lehet több annál?

ó bár átláthatnám.

Szeretlek ennyi csak

szeretlek ennyi van

jobb ha ki van mondva

de csak ki van mondva

a szó ezt nem fedi

alig érzékelteti

épphogy csak jelöli

épp csak rezegteti

jobb híján mégis ez van

szeretlek, ennyi van

érezd, hogy ez minden,

tudd, hogy ez A Minden.

Nekem

Te vagy

A Minden.

Tamásné Mitiner Mária

A SZERELEM DALNOKA

Álmomban őrülten édes szerelmet táncoltam,

gyönyört adó hangszerek közt karmester voltam.

Fényszínházamban bódult szívem vert szaporán,

röpültem veled a szerelem kotta dallamán.

Felsejlett ajkad édes zsongító fuvallatja,

számat lágyan cirógatta mint körtefurulya.

Nyakam szegletében,hegedű bűvöletében,

nyelved játékának csiklandozó selymét érzem.

Violin testem hárfa húrjait megpengeted,

a szívem szívedért,a testem testedért eped.

Forrón izzó lávafolyam,bódító érzések,

dallamok,gyors-lassú ütem,szaggatott légzések.

Testem egyetlen hangszerré vált kezeid között,

lelkembe sejtelmes biriz dallam költözött.

Csillogó parketten szenvedélyes tangót jártunk,

egymás csípőjén csodás négykezest zongoráztunk.

Hófehér sodrásban lágy szellővel keringőztünk,

lassú esőcseppben szerelmesen megpihentünk.

***

Gyöngyház ábránd

Sok éve már,nem számolom

csakis önmagam vádolom.

Hittem minden ígéreted,

szívemet rabolta szíved.

Szívemet rabolta szíved,

bejártuk a földet, mennyet.

Felhők közt szivárványt láttunk,

kézen fogva poklot jártunk.

Kézen fogva poklot jártunk,

szellő vitte minden álmunk.

Idő és tér nincs távolság,

Ígérted,hogy haza találsz.

Ígérted,hogy haza találsz,

életünkben nem volt több nász.

Gyöngyház nyakék,tőled kaptam,

fénytelenné vált nyakamban.

Fénytelenné vált nyakamban,

bús évekbe belehaltam.

Idő kegyes,röpül-röpül,

szarkalábak szemem körül.

Szarkalábak szemem körül,

érzés sikolt árnyak mögül.

Elillanó káprázatban,

arcod sejlik ködburokban.

Arcod sejlik ködburokban,

elolvadok mosolyodban.

Gyöngyház ékem újra ragyog,

gyöngy álmomban boldog vagyok.

Gyöngy álmomban boldog vagyok,

felébredek,mindig sajog.

Homlok redőim ráncolom

sok éve már,nem számolom…..

MOLNÁR PÉTER

Április

Suhog a levegő, egyre lejjebb tör az ég

Eső csorog be a gyökerek vastag combjai közé

Van időnk sok, ha már eddig vártam

Úgyis sziklán szárad épp a szélmetsző szárnyam

Nem tudom, miért vagyok még itt, és miért szeretlek

Gyermekláncfű bilincseid eltéphetném, de nem merem

Mennem kéne tovább, sok a rügyek közt a gond

A tavasz számadó juhászának megfogadott,

Hát miért is tart itt engem még erőtlen erőszakod?

És belátom, haragít, hogy mindig ugyanazt mondom

Hogy szerelmem kiscsibeként sipogva lábadnál topog

De figyelj le kérlek, ne lépj rám, emelj fel

A magány vérivó griffjei közé ne engedj be.

Közös emlékeinket rakom párnám alá minden este

Tükröd hadd legyek én, hogy százszor szebb lehess

Most mennem kell, világra köpve, lenyesett szárnnyal

Az utolsó megmérettetésre az álmokon túl várnak

Előőrseim a pára kint, a nyirok bent,

És a hajnalban lézengő ujjnyi ködgyerekek

Már előkészítették nekünk a terepet

És abroncs pattan, ahogy a szél felkiált

Rongyos téli ruha rajtunk, vesztébe rohan a nyáj,

Zuhogó fények között meghal, ki félve megáll.

Rohannak velem emlékeim is, erdővé felnőve már,

Kik eddig úgy aludtak, mint kiszáradt rőzserakás

Válts meg minket zuhogó április

Válts meg, mert nincs nekünk senki más,

Mert a tó partján megint, annyi év után,

Morzsányi boldogságra sok száz éhes ember vár

Sokáig nem láttál

De vackára is egyedül húzódik az állat, ha fáj

Boldogok közt rohadó seb a boldogtalanság

Messzire bujdostam, és messziről jövök hozzád,

Hol merész gondolat is félve járt,

Honnan messzi szépséged apró volt,

mint síró katicabogár

De ha kibomlik majd az áprilisi szélben,

Szívemben százrét hajtva sem fér el.

Megágyaztam benne erdőt és réteket

Pokrócukra hajtsd rá, kérlek szép fejed.

Ott alszol, hol álmot adnak,

Sötét éggel betakarlak…

Csontváry

Egy mólón lapuló lélekmacska

Gömbölyű fej, hegyes szárnyak

Nem vitás, ő nem lehet más.

Szerelmesek állnak a tányérkék estben

Felettük sárga zománc a naplemente

Felfénylő kockakövek, foghíjas öreg terek

Egy vízköpő gipszangyal repedten felnevet

Ablakból kiesik a fény, felforr a befőtt, pattan a pohár

Az árnyék hűs húsába belemarkol a remegő táj

Az utcákon édes akácíz tombol szüzeket ölelve

Árasztó szerelem huny ki fullasztó ölekben

Csak egy hajszál rekeszti mindentől a tengert

S ki ezt átlépi, festmény lesz mindörökre.

Két viaszbáb. Nem szeretik, nem nézik egymást

úgy búcsúznak, hogy szemükből viaszkönny pereg,

Két apró foltként tűnnek el a csöppnyi tengeren

Haltalan víz, fehér bárkák, az örökre elválás ideje,

A magányos festő magányos embereket fest.

Vasárnap délután errefelé szokás

A csigatésztás húsleves után

De még a könnyű álom előtt

Amikor a mosogatóvíz álmosítóan csorog

Baltával a tükröt beütni

Azt mondva, hogy áttétes rákos vagyok,

Vagy ami gyakoribb, hogy itthagylak,

Ami nyilvánvalóan nem az érzelmek hirtelen felindulása

egy ilyen szép nyugodt vasárnap, hanem

a sakkjátszma utolsó mesteri húzása.

Állítólag már mindenki tudta

És le is van beszélve minden a bútorszállítókkal,

Csak te állsz egyedül úgy, mint egy idegen bolygó küldötte,

Miközben lelkeden valami nagy patás állat átcsörtet.

Jobb lesz persze, nem gyűlölni egymást, a másik minden

szavát és mozdulatát, és a hajókötélnyi hajszálakat,

meg a fogpiszkálóra szúrt vértanú legyet.

Másnapra üresség vár. Nem kellemetlen.

Aztán, mint levágott testrész fantomfájása,

hol itt, hol ott bukkan fel parfümének illata,

holott minden itt felejtett dolgát

a használt macskaalommal együtt a kukába dobtad.

Később a csönd, mint bogárjárta fűszál ívbe hajol,

Padlódeszkán egymaga nyújtózik az esti nyugalom

Jól van ez így nyugtatod kitárt kezed

De a piazzán a repedt gipszangyal gúnyosan rád nevet

Miért álmodod akkor minden éjszaka,

Egy véget nem érő Csontváry képbe magad?

Hajótöröttként ülsz a parton

Hol a sustorgó hullámokat hallgatod.

Hogy mindegyikben ő ott nevet

Még egyszer és ezerszer

Eltörve szívedet,

Miről hitted azt, hogy büszke és eltörhetetlen.

ENDRŐDI TAMÁS LEVENTE

Este a parton

Emlékszel szerelmem a napra?

Kimentünk ketten a tópartra.

Felettünk csak a csillagos ég,

kék vásznán ezernyi gyémántfény.

Olyan szent és tiszta este volt.

Csillagok fénye ránk ragyogott.

Mennyei fátyolként vett körbe.

A szívünk szeretettel töltve.

Simogattam bársony kezedet,

ámultam meseszép szemeden,

hallgattam csilingelő hangod,

fejemet az öledbe hajtom.

Így nyugodt vagyok, már nem félek.

Hisz tudom, hogy az a két lélek,

mi azon az estén összeforrt,

csillagjuk örökké fent ragyog.

Virágszál

Ritka kincs vagy, mit találhat ember.

Messzi földek gyönyörű virága,

minek szirma, a te bársony lelked,

s az én szívem egyetlenegy vágya.

Szemeidben az igaz szerelem;

ragyog akár egy csillag az égen,

hogy ez a ragyogás én lehetek,

szüntelen csak hálálkodom érte.

Gondoskodom róla, hogy számodra,

a szívem jó táptalaj lehessen.

Élj soká örömben és mámorban,

virágozzál minden egyes percben!

Pruzsinszky Sándor (Budapest)

KÉK SZERETŐ

        Alkonyodott. A festő szobájában iszonyú rendetlenség honolt. A lemenő téli Nap árnyakat vetett, emberfelettivé növesztette a tárgyak zűrzavarát.

        Ábris – görnyedt, borzas öregember – a vászna előtt állt, gémberedett ujjaival tartva a palettát és ecsetet. Egy asztalkán a modellek: kristályváza, szőlőfürtök, almák.

        Órák óta egyetlen ecsetvonást se húzott, de türelmesen várt. Arra a bizonyos pillanatra, mely száműzi majd a józan megfontolást. Nem volt tudatos festő, aki megtervezi a képet, majd szívós aprómunkával kidolgozza. Nála mindig a hangulat döntött. A munkája nagy részét a várakozás töltötte ki. Még most is, hogy nem festett többé aktot. Görcsösen figyelte a csendet, hogyan araszol benne az idő , hogy megérlelje a gondolatot. S aztán egyszer csak lángra gyújtsa. Ilyenkor szokta érezni azt a különös izgalmat, amivel kikeveri a színt és felrakja a festéket oda, ahová kell.

        De nem mozdult a lelkében semmi. Oly kihalt volt , akár a téli mező.

        Haragra gerjedt. Földhöz csapta a palettát, az ecsetet. Szédelgett a gyengeségtől, de éhséget, szomjúságot nem érzett. Vette a kabátját, kifordult az utcára. Odakint, az éles levegőn kissé visszatért az ereje.

        Két utcával odébb – ahogy esti sétáin mindig – betért az antikváriumba.

A nagy, koszlott helységben élvezettel szívta be a könyvek porszagát.

        Aztán hátul, egy eldugott tárlóban szakadt festmények között váratlanul egy régi vásznára bukkant. A kép címét nem pingálta rá, de rögtön emlékezett: a Kék szerető volt. Vagy harminc éve készült, az adriai tengerpart homokján, lágy késő délutáni fényben. A homok sárga háttere előtt – legfölül az ég vagy a tenger sötétkék csíkja – mintha napozna, halványkéken fekszik az akt. Annak idején ez a test boldoggá tette: ezért is festette kéknek. Volt valami édesen múlandó abban az egy hétig tartó viszonyban. Boldoggá tette őt: mintha érezte volna, hogy később mennyire kínzó lesz a hiánya.  Most is, ahogy elnézte a kezével kifeszített vásznat, szívébe hirtelen fájdalom nyilalt: a test tónusából,  ebből az éteri levegő-kékből ma is az örök múlandóság áradt. Emlékezett rá, ahogy éjjel a szél zúgását hallgatták egy tengerparti viskóban, miközben  ő vörös szívekkel festette tele a lány – Anettnek hívták –  barna testét.  Arra is emlékezett, hogy ez volt az utolsó éjszakájuk. Anett másnap eltűnt és ő soha többé nem talált rá. Soha többé nem bírt aktot festeni, bárhogy is erőlködött: folyton ez a kép kinozta, miközben az új modell ott ült vele szemben.

   Most, az egérszagú könyvesboltban is arra gondolt, mi lehetett azóta a lányból?  A kissé vastag lábú, de lapos mellű Anettnek telt, szív-alakú feneke és örökké durcás arca volt. Mélyen ülő, álmos szemei, de könnyed ringó járása. Nehezen lehetett betelni ezzel a sok ellentmondással, s őrá később is az ilyen testek voltak hatással. De soha többé nem volt az ecset s a festék oly engedelmes, mint a Kék szeretőnél. Árnyékot ölelünk, álmot szeretünk: mintha az anyag, melyből a szellem kisugárzott, maga is ezt sugallta volna.

        Ezt mennyiért adja? – kérdezte mohón a sápadt, kövér boltost.

        Azt? Azt ingyen is elviheti, legyintett a kövér, folyton izzadó nyakát törölgetve.

        A festő megdöbbent. Hogyhogy ingyen? Ennyire értéktelennek tartja?

        Nézze, művész úr, mondta amaz, - mert majd’ mindennap találkoztak – ha annyit kérnék, amennyit szeretnék,  maga kinevetne. Ezért odaadom ingyen is.

        Kinevetném? – hördült fel Ábris - Tudja talán, ki festette? – rivallt rá a boltosra durván, mert meg volt sértve, vérig.

        Fogalmam sincs. A bizományiból kaptuk, ott raktáron maradt…Szóval,  becsomagolhatom? Csomagolja, - legyintett Ábris - csomagolja csak.

Örülök, hogy örömet okozhattam, lelkendezett a kövér s a festő, hóna alatt  az újságpapírba tekert képpel, szótlanul caplatott ki a havas éjszakába.

A lelke sajgott, akár egy fölkapart seb. Nem, mintha meglepte volna a dolog.

Ellenkezőleg. Régóta érezte, hogy aligha fogja már szárnyára venni a hírnév. (Sejtette azt is, hogy az Alap már csak humánumból rendeli tőle a dekoratív csendéleteket.)

De mégis fájt. Talán majd a halálom után - vigasztalta magát keserűn és kajánul -, a legnagyobbakkal is ez szokott történni.

Megszomjazott, mint mindig, amikor kudarc érte.

        Betért a kis alagsori kocsmába.

        Már hozta is a csapos a féldeci törkölyt, Ábris bevágta villámgyorsan, de most nem érezte azt a könnyű lebegést, amit máskor már az első korty után.

„A bizományinak se kellett” – olyan volt ez a mondat, mintha kést forgatnának a szívében! Még egyet? – és a ló szagú italos, a hatalmas szőrös kezével már hozta is a másodikat. És rögtön a harmadikat is, magától. Ábris épp meghatódott ennyi  bölcsesség láttán, és agyában végre felszállt a meleg, nyugtató köd. Barátkozni támadt kedve, hát kicsomagolta a festményt.

Mit szól hozzá? – fordult a kopaszodó szeszgazdához.

Amaz egy percig meglepetten bámulta.

Kék nő? – s vizeskék szemében huncutság bujkált – Csak nem maga festette?                                                                                                 

Dehogyis, hazudta gyorsan Ábris, dehogyis. Valakitől kaptam. Tetszik?

Hiányzott egy kereke annak, uram – biggyesztette el vastag, örökké nedves ajkát a csapos  - aki ezt elkövette.

Mi nem tetszik rajta? – komorodott el Ábris.                                 

- Ne vicceljen! Látott már maga kék nőt? Halszemekkel??

Látszik, te bunkó, hogy nem ismered a nagy Picassót – gondolta a festő. De csak az ujját mutatta fel, mint a gladiátorok. Ami ma kocsmanyelven azt jelenti: „még egyet”. Agyon volt sújtva. Hirtelen reménytelennek látszott minden. Értelmetlennek az élet.  Nem tudta magát vigasztalni azzal, hogy ez csak egy csapos véleménye. Csordultig volt kudarccal.               

Oly üres volt a lelke, hogy már elmondani se tudta volna, mi bántja.

 Az újabb féldecis pohárra meredt, hirtelen elment a kedve az italtól is.

Baj van, művészem? – kérdezte együtt érzőn a csapos, vigasztaló fokhagymaszagot lehelve a szomorú festőre.                                        

Ábris csak a fejét ingatta, de akkor a kricsmiben valami mozgolódás támadt.                     

        Egy kövér, csuklyás alak jött be s fölborítva egy széket, a festő asztalához telepedett.                                                                                          Megengeded, szivi – mondta inkább, mint kérdezte, a gyakorlott ivó mozdulatával  magába öntve az árválkodó féldecit. – A Jóisten tartson meg soká, hogy engem vártál! – Dohányfüsttől rágott hangjából irónia érzett. A csuklyát nem hajtotta fel csak kövér kezével simított egyet – mintha gyermeket vigasztalna – Ábris ruháján. Ketten is rávetették volna magukat, szitkozódva: hogy mer ez ide jönni??   – Hagyják csak, hagyják, legyintett ernyedten a festő és felállt: – Nem olyan nagy dolog... Fizetek inkább.

A zsebébe nyúlt, hogy elővegye kopott kígyóbőr pénztárcáját. De nem találta. – Ejnye, mondta, de mire visszafordult, a csuklyás kövérségnek hűlt helye volt. – Ellopta a pénztárcáját, mi? – nevetett fel csikorogva egy vendég – Az enyémet is, a múlt héten!

Ábrisnak visszarémlett a tolvaj furcsa, simogató mozdulata, amitől most hirtelen melegség támadt a szívében.

– Ki ez a nő? – kérdezte, mert a csuklya mögül mintha egy veres hajtincs

rebbent volna elő.

– A Vörös Anett  – mondta a csapos. - Közismert zsebtolvajnő, már följelentettük. Biztosan elfogják. Nagyon sajnálom, művészem…Majd legközelebb kifizeti…

        Odahaza Ábris nyugtalan álomba zuhant.

Azt álmodta, hogy az Adrián jár s a homokos tengerparton egy fiatal festővel találkozik: saját magával. Anettet festette. Pont úgy, ahogy akkor. A kontúrokat a gyerekes halszemekkel már kirajzolta s épp a kéket – az utolérhetetlent – keverte ki. Késő délután volt, Anett barna bőrén, fekete haján a víz visszfénye játszott. Ahogy mosolygott, a fogai, akár a tenger fehér kavicsai. A lágy hullámverésben egy sirály távol vijjogása hallatszott. Épp úgy, mint akkor.

        Egy sziréna szólt az éles reggelen: erre ébredt fel Ábris. A feje sajgott, mintha falba verte volna. Ilyen az, amikor minden elmúlik – gondolta  keserűen – Ez lenne minden?

        A festmény ott hevert az asztalon. Nézte és elviselhetetlenné nőtt benne a keserűség. Fogta és bevágta az ágy alá, rátaposva a földre dobott palettára. Nincs megváltás. Kiment a konyhába, hideg víz alá dugni lüktető fejét. Akkor csengettek. Ajtaja előtt, közrefogva a tolvajnőt, két rendőr állt.

        –- Hatósági tanút keresünk, mondta az egyik.

        –  Felismeri ezt a nőt? – kérdezte a másik és lerántotta róla a csuklyát.

        Anett volt az, a Kék szerető. Ovális arcát az idő széles parasztarccá torzította, melyet most vörösre festett, őszülő haj keretezett. Voltaképp csak a mélyen ülő, álmos szeméről ismerte meg. S a saját szívveréséről.

• Sose láttam!
• Magától is lopott, uram. Ezt a címet adták meg.
• Sajnálom. Tévedés – felelte ő hidegen és becsapta az ajtót.

Fel-alá sétált a szobában, gondolkodásra képtelenül. De a szívverésében, akár a születés fájdalma, agresszív remény tombolt.

Feltépte az ajtót: már csak Anett állt odakint, vastag lábain. Cigarettázott és őrá mosolygott: a fogai feketék voltak, mint a föld.

        – Köszönöm – mondta nikotinos hangján – itt a pénztárcád – és a festő felé nyújtotta – Nem hiányzik belőle semmi.

        – Ugyan, hagyjad – legyintett Ábris. Közönyös arcot vágott, csak hogy lelkének szárnyalását leplezze. 

        – Ülj le – mutatott befelé, az öblös fotelre – lefestelek. Ahogy akkor.

        – Meztelenül, engem? – a kövér Anett rikácsolva felnevetett – Nem látsz a szemedtől, vén bolondom? – de már ott ült, a nyikorgó bútoron. –  Van valami italod? – A kék ég a légypiszkos ablakon át ránevetett, ahogy Ábris a förtelmes szagú pálinkát kitöltötte.

Amaz rögtön belekortyolt. – De ugye nem tart soká? – kérdezte , miközben vörös haját szétterítette meztelen vállán. 

        – Estig befejezem – mondta szerelmesen a festő és ifjú, vad vággyal emelte fel a megtaposott palettát.

        Az az arc nézett vissza rá, amelyet egész életében magában hordott.

DURST CSENGE / Sajóecseg /

Szerelmemnek...

Beleestem fűbe-fába,

De csak veled leltem boldogságra.

Én már csak te miattad élek.

Fogd a kezem,nélküled én mit sem érek.

Örökké legyél velem,

Ne hagyj egyedül,védtelen.

Szeress napról-napra jobban,

S csókold a szám finomabban...

Ölelj magadhoz erősen,

Úgy, hogy testünk összeérjen.

Érezzem ,hogy ver a szíved,

SEPSI SÁNDOR

SZERETLEK, AMÍG ÉLEK!

Még nem teljesedett ki szerelmünk.

Miért érném be ennyivel?

Örökre veled akarok lenni,

életem legszebb kincsével.

Még nem vagy az enyém teljesen.

Az enyém végleg mikor leszel?

Addig meg nem nyugodhatok,

amíg nem szeretsz engem szerelemmel.

Csak majd,ha csókra csókkal válaszolsz.

Mond, vajon lesz ilyen?

Vagy csupán csak akkor,

ha a testem már a föld alatt pihen?

Válaszolj nekem ezekre,

mert ez az érzés engem nem ereszt el.

S úgy érzem, hogy téged már

amíg csak élek, szeretni kell.

VÁRTAM….

Vártam egy mosolyt a szád szélén,

ami neked olyan jól áll,

ami téged vonzóvá tesz, s velem kibabrál.

Vártam, hogy újra rám nevetsz,

és hosszasan átölelsz a végén.

Vártam tőled azt az egyetlen szót,

amit annyira szeretek hallani,

olyankor tudok neked szerelmet vallani.

Vártam, de nem jött szó a szádra,

mondhattál volna valami vigasztalót.

Vártam a júniust, a  forró nyarat,

a nyár eljött, de te nem,

már szeptember van,  s nem vagy velem.

Vártam, hogy újra lássalak,

és hallhassam szerelmes szavaidat.

Vártam a hulló könnyeket,

de nem volt más,

csak az elfojtott, néma zokogás.

Vártam a  szakadó esőt, a tomboló vihart,

ehelyett nem kaptam, csak esőcseppeket.

BORBÉLY CINTIA (Nyíregyháza)

Szerelem-szonett

Zúgó folyó, Nagy lélek-óriás,

Kit művésztűz fűt, ördögszenvedély.

Gyengéd kedves, s oly bátor, daliás,

Nem riaszt téged a szerelemveszély?

Angyalszíved most csak értem dobog,

Vágysz, kívánsz, s félsz, féltesz engem szüntelen.

Művésztüzem is miattad lobog,

S csak érted izzik parázsként a jelen.

S, ha nem vagy itt, fél életet élek,

Szabad csak melletted vagyok egészen.

S nincs más, már csak egy dolog, mit kérek,

Maradj mindig angyal, ördög-merészen.

Fehér szárnyak bohócmosolyából,

Szerelmes szavak csodatollából.

Vágyketrec

Dionüszosz adta kéj-csepp,

Múzsa bor-nedű.

Nem félmámor okozta hév ez,

S nem is indulatszerű.

Ajkamon a vágy. Ég.

Mint amazonban az erő.

De puszta kívánság. S lágy még.

De isten-módra felemelő.

Kincsem darabja mind tiéd.

Csak az a Rubin ég még egyre.

S téged a rubin-vágytól meg mi véd?

Várj még! Szeress, s elég leszel e kegyre.

Gyújtsd fel az elmém ostromló eget!

Szánj rám még egy percet!

Még nem adtam neked eleget...

Bár úgyis kedvedre csukod-nyitod

Bennem ezt a vágyketrecet.

Mit jelentesz nekem

(2013.12.22)

Életem kedves tündérsugara,

Szívem kicsiny csücske-bogara.

Te szenvedésem, boldogságom oka, okozója,

Érted hevülő érzéseim könyörtelen fokozója.

Életem egyetlen értelme, minden gondolatom.

Bálványom, délibábom, kinek kezét meg nem foghatom.

Te vagy gyötrődésem, te minden lélegzésem.

Te vagy a fájdalmam, te vagy a létezésem.

Benned központosul a világ, s benned élek én is.

S fájdalmamban fájva szeretlek csak azért is.

Te egyszerre bántóm, s egyszerre oltalmazóm.

Te mindig kétértelműen fogalmazóm.

Te holdam, Te életemet ragyogó napom.

Te sötétben vezető hajnalcsillagom.

Álmaimban őrködve vigyázó őrangyalom,

Te, az én tévútra vezető pokolfajzatom.

Az én személyes, általam teremtett Istenem,

Te bűnbe csábító, könyörtelen Luciferem.

Egyszerre vagyok saját szolgád, néha felkelő,

Lázadó, majd a lázadó énemet leverő.

Egyszerre vagyok gyötrőd és szenvedőd.

Egyszerre gyűlölőd és odaadó szeretőd.

Egyszerre vagyok Téged vigyázó angyalod,

S egyszerre bántód, ha bántasz, és hagyod.

Egyszerre szelíd, drága szerelmes lélek,

Mikor előre szerelmes tetteimtől félek.

S egyszerre számodra csak egy idegen.

Amikor szemünk egymásra vetül hidegen.

Egyszerre mindened, amit csak kérsz tőlem,

Bármi, amit csak remélni vélsz belőlem.

S egyszerre semmid, tűnő kincsed, aranyod,

Látomássá váló, hiába kívánt angyalod.

Semmivé válok majd, ha ennyiben hagyod.

Szólj hozzám, vagy csak hallgass némán,

Kapd el a tekinteted, vagy igézve nézz rám,

Taszíts el, vagy ölelj magadhoz szorosan,

Cselekedj hirtelen, vagy gondold át okosan,

Bánts, hogy megbánhasd, vagy védj és oltalmazz,

Gyengébb vagy erősebb érzelmekre szorgalmazz,

Gyűlöljél bár vagy kívánva szeress,

Küldj el, ha nem kellek, vagy a föld alatt is keress,

Légy mérges rám, vagy bocsáss meg mindenért,

Én szeretlek. Ennek ellenére vagy éppen mindezért.

Czuckáné Ella

Nem kérek több virágot

Köszönöm a virágokat!

Nem kértem őket.

Szívem hullámvasútjának meredekein

nem enyhítenek.

Köszönöm a szirmok mögött

megbújó, félő vallomásokat!

Érzem őket, megkaptam,

de viszonozni képtelen

a szívem.

Köszönöm a Királynői magasságokat

hová  mélységekből emeltetek,

de még a mélységek

béklyóitól nem vagyok szabad.

Köszönöm a kézcsókokat,